Túlzottan racionális ez a világ – nem fér már bele semmi, ami „bolond”, „eszement”, „hóbortos” vagy csak egyszerűen „értelmetlennek látszó”, „hihetetlen” – legyen az ötlet, személy, magatartás, történet. Nem fér már bele a falu bolondja, csak a beutaló az elmegyógyintézetbe, nincs helye Münchausennek, csak a rosszízű pletykáknak és gyáva hazugságoknak, és Don Quijote is a múlté, csodálatos szerelmével és harcával.
„Még a Pepin bácsi is, aki egyenesen Morvaországból jött, még ő is egyike lett végül azoknak a habókos figuráknak, akik ott éltek a városkában, ahol megállt az idő, ezeknek az eszelősöknek és zavarodottaknak az ideje, akik úgy éltek, hogy sose leljék meg önnön zavarodottságuk értelmét, másoknak viszont felvidulást hozzanak, néha akár haláluk árán is... És ugyan hol végezte Ka¹par, ez a zavaros elméjű fiatalember, aki utcaseprő volt, és örökösen mosolygott... szép, csodálkozó szemeivel, melynek pupilláját mintha felső szemhéjához varrták volna, amitől úgy nézett ki, mint egy keresztény misztikus... És ugyan hová lett az a hatalmas nőszemély, aki úgy nézett ki, mint egy női ruhába bújt férfi, aki mindig azt jött hirdetni a városba, hogy hamarosan megáll az idő... (...) Ugyan hová, hová tűnt ez a szent férfiú, aki vödörben hordta ki az emberi bűnök maradékait, lajtoskocsiba öntvén azokat, amiből aztán a parasztok földjeiket trágyázták, hogy hatalmas, isteni káposztájuk nőjön?” (B. Hrabal: Isten báránykái, in: Véres történetek és legendák, Európa, Budapest, 1989, 158.p., ford. Varga György)
És hová lett a Füttyös Gyuri, vagy az a pirosmellényes ember, aki a Kisoldalon mindig ugyanazt a szivarvéget szopogatta és egy idő után tapsolt egyet és a galambok felröppentek, és ő követte őket tekintetével, tíz-tizenöt percig is bámulva az ég felé... Bizony, az ilyen figurákból is egyre kevesebb akad manapság, talán éppen azért, mert az idő nem állt meg, ahogyan azt az a hatalmas nőszemély ígérte egykoron mindenkinek, hanem múlik, egyre gyorsabban, és múlunk vele együtt mi is... Elősorban az, ami izgalmas és érdekes volt bennünk, emberekben...
De még mindig jobb azoknak, akik felett eljárt az idő, akik elmúltak, mint azoknak, akik a „múló emberek” típusába tartoznak... Hiszen akik elmúltak, azok már az örökkévalóság részesei – akiknek viszont úgy múlik el az élete, mintha itt sem lettek volna, aligha számíthatnak az emlékezet kegyeire.
Túlzottan racionális ez a világ – nem fér már bele semmi, ami „bolond”, „eszement”, „hóbortos” vagy csak egyszerűen „értelmetlennek látszó”, „hihetetlen” – legyen az ötlet, személy, magatartás, történet. Nem fér már bele a falu bolondja, csak a beutaló az elmegyógyintézetbe, nincs helye Münchausennek, csak a rosszízű pletykáknak és gyáva hazugságoknak, és Don Quijote is a múlté, csodálatos szerelmével és harcával. Ami egykor klasszikus értékű volt, legyen az hőstett vagy hősködés, az ma kicsinyes és kisszerű. Ez van. És mert ez van, hát mi magunk vívjuk szélmalomharcainkat, mi magunk próbáljuk hajunknál fogva kihúzni magunkat abból, amiben nyakig benne vagyunk – éppencsak nem látjuk ezt, nem látjuk önnön hiábavalóságainkat, és komolyan, nagyon komolyan vesszük ezt az egészet itt körülöttünk, mindenek előtt önmagunkat. Pedig hát a látszat tűnékeny – oly gyorsan elmúlik, hogy észre sem vesszük. És ez komoly dolog, megér egy kis elgondolkozást. Hogy vajon vagyunk-e még egyáltalán, vagy már elmúltunk, csak nem vettük észre, netán éppen múlóban vagyunk... Érdemes töprengeni ezen: legalább addig is ’múlik az idő és múlik a hely – sosem tudhatod, mi múlik el’...
A ’múló ember’ típusáról mindenesetre így ír J. Evola:
„...nem csupán irtózik attól, hogy önmagával szembenézzen, de képtelen minden komoly feladatra is: arra, hogy egy határozott irányt kövessen, hogy valamiféle jellemet mutasson. Egyrészt nem is akarja, másrészt nem is képes rá. (...) Stílusához természetszerűleg tartozik hozzá a hazudozás (tegyük itt hozzá, hogy ide tartozik saját magunk becsapása, ámítása is!!!), gyakran bármiféle valós cél nélkül. (...) És ha valakinek ebből a típusból a szemére hányják az ilyesféle magatartást, vagy meglepődik, annyira természetesnek találja azt, vagy pedig sértve érzi magát, és szinte hisztérikus türelmetlenséggel reagál.”
Ez a leírás ma különösen aktuális: mintha az elmúlt évszázaddal, az elmúlt évezreddel együtt elbúcsúztattuk volna Isten báránykáit, a különös sorsú figurákat, miközben megszaporodtak azok, akikre jól illik Evola leírása. És közben mintha mi sem történt volna, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, vagy legalábbis kisebb-nagyobb kiigazításokkal valóban részesei lennénk valamiféle evolúciónak... Igaz, hogy néha háborúskodunk, igaz, hogy kicsit távolabb naponta ezrek éhen halnak, igaz, hogy itt-ott egy kis ciánt és egyéb pikáns, féktelenül habzó mártást engedünk a folyókba, amely kipusztít többszáz tonna halat és egyéb élőlényeket – de azért mindenütt a békéről beszélünk, azért egyre közelebb kerülünk az élelmezési problémák megoldásához, azért lelkesen hiszünk a fejlődésben, azért egyetlen világfalu vagyunk, a kipusztult állatfajokatmeg majd úgyis újrateremtik a tudósok... (Hurrá, van esély az újjászületésre!)
Evola a „múló ember típusának” kialakulásáért egyértelműen a modern kort hibáztatja, azon belül is elsősorban a demokráciát. Platon szerint, ha az embernek önmagában nincs ’uralkodója’ (ld. „Isten meghalt”), jó, ha legalább maga felett rendelkeznek ilyennel. Egyszerűbb szavakkal: ha már nem ismerjük el a régi erkölcsi törvényeket, ha már nem hiszünk egy bennünk és egyben felettünk létező, magasabb rendű morálban (ennek utolsó maradványa a lelkiismeret), akkor mindenképpen szükséges, hogy legalább egy uralkodó tekintélyét elfogadjuk. Márpedig a demokráciákban még ilyen uralkodó sem létezik: hiányzik bármiféle középpont, ami pedig kivétel nélkül minden égi és földi rend egyedüli alapja.
„Az eredmény – írja Evola – egy változékony és formátlan típus elterjedése – azé a típusé, amelyet nyugodtan hivhatunk a múló ember típusának.” Valószínűleg egyetlen olvasó sem ismert magára - pedig nem biztos, hogy nem érdemes egy kicsit mélyebben, őszintébben magunkba nézni...
Ezen a tájon – Közép-Európára gondolok most – hajlamosak vagyunk különbnek tartani magunkat, és ennek lehetett is némi alapja, legalábbis, ha az amerikai vagy a nyugat-európai lét- és életformát tekintjük példának. Ám Evola, aki maga is érezhetett valamit ebből, már 1971-ben ezt írta:
„...Jelentőségteljes dolog továbbá, hogy a szétesett típus, amelyről beszélünk, egyre inkább megveti lábát olyan területeken is, ahol a nép jelleme és a hagyomány kevésbé megfelelő terepet kínáltak számára – mindenekelőtt Közép-Európára és az északi országokra utalunk, s bizonyos mértékben Angliára is.”
Lám, már akkor baj volt, és a helyzet azóta a legkisebb mértékben sem javult – mi több, 1989 óta mi is rohamléptekkel közeledünk, feladva minden hagyományt és „közép-európaiságot”, a nyugati világ által dicsőített életforma felé... És mintha minden ötlet, megoldási javaslat amolyan „hajunk által való kirángatása önmagunknak” lenne csupán – nem csupán itt, térségünkben, hanem szerte a világon. Nem véletlenül írtam a múltkor, hogy látszat-világban élünk, és hogy ennek van alárendelve csaknem minden világmegváltó recept, ideológia is. És az egészben az a legborzasztóbb, hogy ezt a látszatot véresen komolyan vesszük, és minden, ami nem ebbe a világba tartozik, azt kinevetjük, lenézzük, megvetjük, legjobb esetben észre sem vesszük.
Aztán csodálkozva érezzük, hogy lassacskán magunk is nyomtalanul eltűnünk, még életünk során... Hogy beleveszünk a káprázatok sűrűjébe, a magunkéiba és a világéba, és az elmúlás e mro¾eki zuhanásában, lebegésében nem tehetünk egyebet, minthogy belekapaszkodunk – no nem saját hajunkba, hanem azokba az alakokba, akik még tudtak valamit, akik beszéltek róla, akik felvállalták. Akiknek még volt valami közük az igazi realitáshoz... Éljen Don Quijote, éljen Miskin herceg, éljen Pepín bácsi, éljen Münchausen báró! Ha egyáltalán valahol, bennük születhetünk újjá...
(Ezen a helyen ajánlom figyelmükbe azt a filmet, amely kedvenceim közé tartozik, és amely üde kivételt jelent e hóbortos alakok mai értelmezésében: Terry Gilliam Münchausen báró című alkotását. A film természetesen hatalmas bukás volt, ami az elmondottak fényében nem csoda: de legalább megmutatták nekünk, hogy mi értelme van, vagy legalábbis mi értelme lehet a Münchausen-féle alakoknak és történeteknek e világban, és hogy gyakran éppen a mese, a szó, a színház alakíthatja a valóságot – de, mondom, ez kivétel volt csupán, amely a látszat szabályait erősítette...)
