Minden bölcsesség forrása az utcazene. Ám nem feltétlenül úgy, hogy a zenészek muzsikálnak. Érdemes odafülelni másra is. Íme, a bizonyíték.Góré és Csicska szokás szerint a flaszteren üldögéltek. Góré napozott, Csicska nyugtalankodott. Leginkább amiatt, hogy Górét egyáltalán nem izgatta gyatra anyagi helyzetük.
Sokak szerint azonban nem így történt. Illetve, nem pontosan így. Állítólag egy párbeszéd is lezajlott azután, hogy Csicska a kalapba hajította a pénzt (mert kalap volt, nem pedig sapka), de még azelőtt, hogy Góré pofon csapta volna. A párbeszéd nagyjából a következőképp szólt:
CSICSKA
Góré, tisztában vagyok azzal, hogy ez nem megoldás. Pontosan tudom, hogy nem lett több pénzünk, mégis, ha a kalapba nézek, azt látom, hogy több lett és ez megnyugtat.
GÓRÉ
Csicska, Csicska, ha ilyen ügyesen ügyködsz a pénzünkkel, akkor ne állj meg ennyinél. Gondolkodj, s rá fogsz jönni, hogy több is van benned. Te vagy a világ arkhimédeszi pontja. Vagyis, bármikor kimozdíthatod a mindenséget a helyéből. Egyet kell csak tenned hozzá: megragadni a hajad a kezeddel és egy jó erőset rántanod rajta. Döbbenetes, hogy ilyen képesség birtokában az aprópénzzel vacakolsz…
CSICSKA
Tudom, hogy most bosszút akarsz állni, hogy elvettem előled a napot, és rámutatni, mennyire felesleges gesztus volt részemről, hogy…
GÓRÉ
Nem hiszel nekem, hát próbáld ki! Ragadd meg a hajad, húzd! Gyerünk! Ígérem, minden elmozdul!
CSICSKA (húzza)
Íiii, ez fáj… De Góré, csinálom, mégsem mozdul semmi!
GÓRÉ
Hogyhogy nem mozdul? Az egészet arrébb rántottad és még értetlenkedsz?
CSICSKA
De Góré, egyvalaminek, mondjuk annak az oszlopnak vagy ennek a kalapnak legalább a helyén kellene maradnia s akkor látnám, hogy tényleg én rángatom a mindenséget.
GÓRÉ
Aha, és az oszlop meg a kalap nem része a mindenségnek?
CSICSKA
Ja, tényleg…De, khm, ha részei, tehát ők is mozdulnak, akkor honnan tudhatnám, hogy elmozdult-e az egész vagy sem?
GÓRÉ
Tudni tudhatod, csak nem láthatod, itt a különbség. Melyik ér tehát többet: amit tudsz, vagy amit látsz?
CSICSKA
Nem tudom.
GÓRÉ
Látom. Na, hajolj csak közelebb, majd én megsúgom.
És itt jött a tasli, meg a megvilágosodás. A jelenet több tanúja ezután hazament, elgondolkodott, majd mindenféle okos értelmezéseket vetett papírra. Lássunk egyet.
BRETON BLOGBEJEGYZÉSE:
Az a gondolat, hogy Münchausen a saját haját megragadva kihúzta volna magát a mocsárból, nekünk, nyugatiaknak, nonszensz. Egyvalamire azonban érvényes: saját magunkra, ahogy elmerülünk a világban. Egyszerűen az életre gondolok: felnövünk, egyre több a gondunk, a bajunk, egyre mélyebben süppedünk a dolgok és a teendők mocsarába. Ám kihúzhat-e ebből másvalami bennünket, mint saját magunk? Gondoljunk csak bele: ha valami tőlünk idegen húzna ki, az ugyanúgy a világ (a mocsár) része lenne, vagyis csak felcserélnénk egy dolgot egy másikkal. Nincs mese, saját magunknak kell cselekednünk. Ne várjuk azonban, hogy abban a pillanatban, amikor megragadva önmagunk kirántjuk magunk a dolgok szorításából, bármi is látható módon meg fog változni. Szó sincs róla: minden marad a régiben, csak éppen már biztosan tudni fogjuk, hogy a mozdulat végrehajtható. A pofon, amit a tanítvány kapott a mestertől, kívülről jött (a világból, ha úgy tetszik), ám a kétforintost, azt, hogy ettől leesett neki valami, nem másvalaki adta neki. Azt persze tudta, hogy Münchausen eljárása a világban nem alkalmazható, hiszen hiába hajigáljuk a saját pénzünk a saját kalapunkba (mellesleg, sapka volt), de végre azt is megérette szegény, hogy a világra viszont nagyon is alkalmazható. Nem azon kell tehát töprengenünk, hogy tudnunk vagy látnunk kell-e inkább s nem is értelmezéseket kell irkálni (s ezzel ünnepélyesen fel is számoljuk magukat ezeket a sorokat is), hanem megfogni a hajunk és arrébb rántani magunkkal a mindenséget.
