Segíts magadon - roppant könnyű hangzatos tanácsokat adni, cselekedni azonban bizonyos esetekben szinte lehetetlen. Ilyen például, ha egy éppen a világuralom küszöbén álló zenekar hirtelen elveszíti azt a tagját, aki addig a legalapvetőbb lényegnek tűnt. Persze akadnak olyanok, akiknek még a legváratlanabb tragédiák után is sikerül tovább haladniuk.
Hosszú az út felfelé
Zenéjük a kezdetektől fogva a leghagyományosabb boogie-s, blues-alapú rock’n’roll volt, és mindez Bon Scott nyers, szex- és italcentrikus szövegeivel párosulva több volt, mint hatásos. Angus Young az évek során védjeggyé vált iskolai egyenruhája is rögtön megkülönböztette őket az átlagtól. „Az iskolai egyenruha eredetileg a nővérem ötlete volt. Annak idején a suliból hazajövet lusta voltam átöltözni, így az uniformisban gyakoroltam esténként, a nővérem meg mindig mondta, hogy milyen édes ez a kisfiú azzal a gitárral", mondja Angus. „Aztán amikor megalakítottuk az AC/DC-t, úgy gondoltam, az iskolai egyenruha jó ötlet a színpadon, ha másért nem, hát a figyelemfelkeltés szempontjából. A közönség eleinte persze ki volt akadva. Mindenki azt gondolta rólam, hogy idióta vagyok. Az egész egyfajta kihívás volt, mert azt mondhattam: lehet, hogy úgy nézek ki, mint egy idióta epilepsziás roham közben, de tudom, hogyan kell kezelni azt a hangszert. Persze mindig kétszer olyan jól kellett teljesítenem emiatt, aztán egy idő után a közönség követelni kezdte ezt a külsőséget.”
Az AC/DC viszonylag hamar közkedvelt csapat lett Ausztrália nagyvárosainak füstös, leszakadt klubjaiban és kocsmáiban. Angus Young vibráló színpadi egyénisége és Bon Scott azóta is példátlan frontemberi képessége megfogta az emberek fantáziáját.
„A kezdeti időkben igen kemény helyeken játszottunk. Akkortájt még egész Ausztrália tele volt az úgynevezett 50/50 klubokkal, ahol a közönség fele meleg, leszbikus és transzvesztita volt, a másik fele pedig azért jött el, hogy röhögjön rajtuk. Mindenki részeg volt, és ha nem voltak elégedettek a produkcióval, azonnal repültek a poharak meg az üvegek. Nem lehetett velük szórakozni. Emlékszem, az első koncertünkön csak úgy lestem magam elé. A sok seggrészeg kamionsofőr olyan tekintettel nézett rám, mintha csak azt mondták volna: 'Ide nekem azt a rövidgatyás kissrácot!'. Aztán valaki belém rúgott hátulról, és elkezdtem játszani. És valahogy tetszett nekik. Ezek a fickók nem szerették a Deep Purple-t meg a többi akkori hard rock bandát. Igazán nyers, durva rock’n’rollra vágytak.”
Két sikeres ausztráliai kiadású album után az Atlantic lemezcég meglátta a zenekarban a fantáziát. A két lemez általuk legjobbnak ítélt dalait összeválogatták, és High Voltage címmel 1976-ban világszerte kiadták. A Rock ’N’ Roll Singer vagy az It’s A Long Way To The Top (If You Wanna Rock ’N’ Roll), a vibráló TNT és minden idők legromlottabb bluesdala, a The Jack rögtön megnyerték a nyers, minden cicomától mentes rockmuzsika híveit, ám a kritika nem üdvözölte éppen kitörő lelkesedéssel a bandát. „Londonban nem fogadtak minket pezsgővel és kaviárral. Volt olyan kritikus, aki azt írta, hogy ha összefut velünk, személyesen fizeti ki a repülőjegyeinket a visszaútra! Egész mélyről jövő csandának neveztek minket, arra utalva a dologgal, hogy Ausztráliából jöttünk, és ezért szart sem érünk. Akkoriban nagyon izgalmas idők jártak. A punk még éppen csak indulóban volt, a rádiók uraltak mindent, meg a diszkó. Amikor először jártunk Londonban, mindenhol úgy mutattak be minket, mint az ausztrál punkzenekart. Mi meg azt sem tudtuk, mi a fene az, hogy punk.”
„Az alkohol, a rossz nők, a színpadi izzadság, a szar kaja egyszerűen karbantartják az embert.”
Bon Scott
A punkhullám hajnalán Anglia tényleg nem ölelte keblére az AC/DC legénységét, de az ötösfogat nem ijedt meg a dologtól. A Dirty Deeds Done Dirt Cheap, a Let There Be Rock és a Powerage révén Európában is közkedveltté váltak. Az AC/DC olyan sztárok nyitózenekaraként turnézhatott ekkoriban, mint a Black Sabbath vagy a Rainbow. Ekkor már Cliff Williams pengette a basszusgitárt a banda soraiban. A zenekar a KISS vendégeként 1977-ben az Egyesült Államok stadionjaiban is bemutatkozott. „A KISS akkoriban volt a csúcson, az egész média mögöttük állt. A kosztümok, a legendás maszkok és úgy általában az egész show hihetetlen volt, és erre kiálltunk a színpadjukra mi, az öt külföldi mikroszkopikus törpe… Eleve ott kezdődött a dolog, hogy egy csomószor be sem tudtunk jutni a stadionokba, mert nem feleltünk meg az úgynevezett rocksztárság kritériumainak. Még limuzinunk sem volt…”
Az 1978-as If You Want Blood (You've Got It) koncertlemez sikere után mindenki tudta, hogy a küszöbön áll az a bizonyos gigantikus áttörés, az 1979-es Highway To Hell pedig a világ minden táján stadionokat megtöltő szupersztárrá tette az AC/DC-t. A lemez több mint 6 millió példányban kelt el az Egyesült Államokban, a zenekar pedig innentől már önállóan játszott ugyanazokon a helyeken, ahol alig két évvel korábban még a KISS vendégeként léptek fel. Mindenki felfokozott állapotban várta a következő lemezt, de 1980. február 19-én beütött a mennykő.
Újrakezdés
Bon Scottot egy kiadós tivornya után ivócimborái vastag pokrócokba bugyolálva beültették egy autó hátsó ülésére és otthagyták éjszakára a londoni utcán, az öntudatlan, részeg énekes azonban nem ébredt fel többé. Habár a szájhagyomány a mai napig úgy tartja, hogy minden idők egyik legnagyobb frontembere a saját hányásába fulladt bele, Scott halálának oka valójában „sima” alkoholmérgezés volt. Bon Scott halála világszerte hatalmas megdöbbenést keltett. Azt természetesen mindenki tudta, hogy nem szerzeteséletet él, de senki sem gondolta volna, hogy pont ő fog így járni. Még az énekest kiválóan ismerő zenésztársai is döbbenten álltak a történtek előtt.
„Bon egyszerűen elpusztíthatatlannak tűnt, és ezért egyikünknek sem volt vele kapcsolatban veszélyérzete. Óriási tehetség volt, de egyszerűen kezelhetetlen”, magyarázza Angus. „Mindig a csajokon és a bulizáson járt az esze. Úgy élte az életét, mintha tudta volna, hogy sietnie kell, és szinte mindennap belekeveredett valamibe. Volt, hogy egy szál farmerben érkezett meg a londoni repülőtérre, és azt sem tudta megmondani, hogy honnan jött vissza a városba! Sosem volt benne félelem, simán felmászott a 15-17 méter magas hangfaltoronyra, és utána még le is ugrott onnan, ha éppen úgy tartotta kedve. Nem kímélte magát. Emlékszem, az első közös koncertünk előtt az öltözőben már várta egy üveg whiskey, egy kis kokain, némi speed, meg egy hatalmas joint. Mi persze meg voltunk róla győződve, hogy miután mindezt eltünteti, még a színpadra sem tud majd felmenni, de neki meg sem kottyant. Bon gyakorlatilag sosem koncertezett józanul. Nem is tudom, mi lett volna, ha egyszer tiszta fejjel jön fel közénk, talán botrányba fulladt volna a buli…”
„Bon lényegesen idősebb volt nálunk, de több gyermeki tulajdonsággal rendelkezett, mint bárki, akit csak valaha is ismertem. Ő egyszerűen ilyen volt, és ezt szerencsére el is tanultuk tőle.”
Angus YoungScott olyannyira lényegi részét képezte az AC/DC-nek, hogy a legtöbben biztosak voltak benne: a zenekarnak vége. Egy ideig valóban úgy tűnt, hogy nem lesz több AC/DC lemez, de a Young-fivérek néhány hét elteltét követően végül meghozták a nagy döntést a folytatásról. A nagy kérdés persze továbbra is az volt, hogy vajon ki állhatna Scott helyére – a választ pedig maga az elhunyt énekes adta meg. „Akármikor kerültek szóba Bon első angliai élményei, mindig elmesélte, hogy látta egy klubban a Geordie nevű bandát. Mindig szívesen emlékezett arra, hogy a zenekar énekese egy őrült volt, mert az egész koncerten végig a földön fetrengett, és artikulálatlanul üvöltözött. Amikor ez eszünkbe jutott, egy hirtelen ötlettől vezérelve megkerestük az illető énekest, Brian Johnsont, aki csak annyit mondott arról az ominózus koncertről, amelyet Bon mindig csak élete legjobb show-jának nevezett, hogy éppen vakbélgyulladása volt, és a buli után a mentők vitték el!”
Bon Scott halála után mindössze 3 hónappal az AC/DC ismét a próbateremben nyüstölte a hangszereket, a mikrofonnál Brian „Beano” Johnsonnal. Johnson hangja még reszelősebb volt, mint Bon Scotté, és hibbant tekintetével, melóssapkájával a maga módján legalább annyira jellegzetes figura is volt, de ennek ellenére sokan eleve kétségbe vonták, hogy bárkit is be lehet állítani Bon Scott helyére.
Az első Johnsonnal rögzített AC/DC lemez, a Back In Black 1980. július 25-én került a boltokba. Az album borítója teljesen fekete volt és a nyitó Hells Bells harangszóval kezdődött, de ezen kívül semmi sem utalt Scott halálára, sőt, némi éjfekete irónával még a korábban Bonnal írt Have A Drink On Me című dalt is feltették rá, melynek szövege természetesen önmagáért beszélt.
„Sokak számára a Back In Black különleges jelentőséggel bír, de számunkra inkább azt a kérdést döntötte el, hogy létezhet-e az AC/DC Bon nélkül, hiszen a kezdetektől fogva ő adta a banda arcát. Korábban szinte mindent rá építettünk, és a rajongók hirtelen egy új frontemberrel találták szemben magukat, nekünk meg persze fogalmunk sem volt arról, hogyan fogadják majd a bandát. Nagyon könnyen belebukhattunk volna a Back In Blackbe, de végül minden képzeletet felülmúlóan sikeres lett, főleg Amerikában, ahol azóta is mindenkinek ez a lemez jut rólunk először eszébe”, vélekedik a gitáros.
A folytatás közismert: a Back In Black Michael Jackson Thrillere után minden idők legnagyobb példányszámban elkelt könnyűzenei lemeze lett – napjainkig több mint 42 millió példány kelt el belőle világszerte – , és a mai napig nem lankadt iránta az érdeklődés. Az AC/DC tehát kihúzta magát a vízből, és újra tudta kezdeni azt, ami Bon Scott nélkül újrakezdhetetlennek tűnt – még akkor is, ha a csapat igazi keményvonalas hívei továbbra is az első korszakra esküsznek.
