Százhuszonöt éve, 1883. március 3-án született Csortos Gyula, a két világháború közti korszak egyik legkedveltebb színművésze. Sikerei dacára magányos maradt, társai gőgösnek tartották, és nem is alaptalanul.

Az Országos Színművészeti Főiskolán tanult, majd diplomájának megszerzése után, 1904-ben egy vándortársulathoz szegődött, s kivételes tehetsége révén hamar főszerepeket kapott.

1907-ben a Népszínházhoz szerződött, de pár hónap múlva már - dupla gázsival - Beöthy László Magyar Színházának tagja volt. Mivel a zajos sikerekben neki is nagy része volt, mind magasabb gázsit követelt a magát egy idő után megmakacsoló Beöthytől. Egy csaknem botrányba fulladt előadás után a feldühödött Csortos szerződésszegéssel lett a Vígszínház tagja. Itt lett igazán nagy színész, főként Molnár Ferenc révén, aki kiváló szerepeket írt neki.

Amikor a színház 1919-ben felújította Molnár Liliom című színművét, s a címszerepet Csortos kapta, háromszáznál többször játszotta a ligeti vagányt. 1922-ben a Renaissance Színházhoz szerződött, a háború kitöréséig a főváros szinte valamennyi színházában játszott, 1937-ben lett a Nemzeti Színház örökös tagja. Számos filmben szerepelt, Székely István 1931-ben rá osztotta a címszerepet a magyar filmtörténet egyik legsikeresebb vígjátékában, a Hyppolit, a lakájban.

Csortos cukorbetegsége a 30-as évek elején jelentkezett, ehhez szívritmus zavar társult, emellett önpusztító életmódot is folytatott, így egyre gyakrabban szorult szanatóriumi kezelésre. Budapest ostromát ismerősei pincéjében vészelte át, a legyengült művész a Nemzeti Színházban Csehov A medve című egyfelvonásosában búcsúzott a közönségtől.

1945 júliusában ismét kórházba került, mert lábsebe nem akart begyógyulni. A Ráday Imre által külföldről kért penicillininjekció későn érkezett, Csortos 1945. augusztus 1-jén a Fasor-szanatórium betegágyán halt meg.

Magánélete szinte nem is volt: kétszer nősült és kétszer vált el, első házasságából született egyetlen lánya tüdőgyulladásban hunyt el 1943-ban. Csortos nem volt társas lény, kollégáiból ellenszenvet váltott ki különcsége, állandó sértődöttsége, nyugtalansága, tekintélyundora.

Bár a korszak vezető színésze volt, színházba mint néző sose járt. Barátkozni is csak mértéktartóan volt képes - a három lépés távolság nála intim közelséget jelentett. Ehhez járult még, hogy a magyar színművészet "rettenetes gyermekének" színpadi tréfái néha sértően durvára sikerültek.

Jellegzetes hanghordozása, drámai ereje, érdes humora minden szerepét élettel telítette. Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház egykori vezetője azt mondta róla: Csortosnak se alakja, se hangja, se beszédművészete nem olyan, ami a nagy művészegyéniséget jellemzi - és mégis...