Vértestvériség. Sorold fel a barátaidat. Ötöt. Kapsz öt percet. Hosszasan el kell gondolkodnod, tudom. Talán nem is nagyon vannak, nem? Ez egy ilyen kor, egy ilyen korhangulat, nyugi.

Először majd a munkahelyváltáskor veszed észre: az eddigi haverjaid ott maradnak, te meg már az „új barátaiddal” ülsz egy asztalnál. Ha egyáltalán ülsz asztalnál.

Csoportdinamika. Akkor sorold fel a környezetedben élőket, a szomszédokat, a segítő kezeket, nevezd meg a csoportodat! Nincs neked ilyen, mint ahogyan csoportfeladatok sincsenek, nem kell betakarítani a termést, préselni a szőlőt, levágni a malacot, és dalolni, meg táncolni sem kell együtt, az elvégzett munka örömétől, bánatától vezérelve.

Csapatépítő tréning. Az van. Rafting Szlovákiában, vagy Szlavóniában, nem emlékszel pontosan, sok sört ittatok, és talán elkaptad a pincérnő mellét. A tréningvezető megmondta, hogy Minarik Ede (Sándor Pál: Régi idők focija – ez egy film) megmondta: kell egy csapat! Az, az nagyon… Kitöltöttél egy tesztet, aztán dalszínházi formában elő kellett adnotok a Vállalati stratégia 2007. jelentés legfontosabb kitételeit az R – Go Szeretlek is, meg nem is című slágerének dallamára. Végül jött az Open Air program, de ez az evezés még mindig jobb móka, mert a múltévben például amerikai focizni kellett, még Árpa Attilát is meghívták a siófoki üdülőbe. Mit keresel itt?

Havi félmillió nettót, érkezik csípőből a válasz, és érteni is vélem a reakciót, mit cseszegetlek itten, ironizálgatok hosszasan emberi viszonyoktól mentes létezéseden? Megmondjam?


Azért, barátom, mert kultúrával foglalkozni, kulturális site-ot építeni magányból nagyon nehéz! Még ha maga a net afféle perszonális médium is. Csendesen, a barátságosan duruzsoló gép társaságában álmodozhatunk erről-arról. Néha bekukkantunk valami közösségi oldalra, oda írunk egy vicceset kukipók72 azonosítóval, de úgy általában a szörföző archetípusa mégiscsak a kékes fényben derengő magányos farkasé, nem? De.

De amivel mi foglalkozunk itt, elsősorban nem erről szól. Nem erről kéne, hogy szóljon! Talán feltűnt, hogy levettük Kocsis Péter zajos magány névre keresztelt blog- és chatfelületét. Igen, érdeklődés hiányában. Nem jó hír, sőt félelmetes.

Nem csak azért mert egy illúzióval kevesebb, hanem azért, mert egy nagyon nagy illúzióval kevesebb! Annak illúziójával, hogy esetleg a Kultúrpart publicistáinak írásai helyeslő bólogatásokon túl, szomorú könnycseppeken innen reakciókat váltanak ki, inspirálnak, tovább lendítenek egy gondolatot, és arra ösztönöznek, hogy jelezz: érted, nem érted, ez van. Vagy nem ez van.

Lehet, hogy még nem olvasnak minket elegen. Könnyen lehet. De általános a jelenség, nem kell kizárólag a virtuális térben panaszkodni, nézz el egy színházba, a tök üres multiplexekbe, az elhagyott kávéházakba. Bezár a művház, mert ki akarna művelődni? Na, ki lakik a szomszédodban? Rájöttél? Fogadjunk, hogy fogalmad sincs!


Úgy fest, nincs szükségünk egymásra. Talán ezért nem születnek például korszakalkotó dalok sem. Ki akarna már közösen énekelni? Mindenki másképp csinálja.

Pedig nem. Van itt a mélyben valami, amire felhívnám szíves figyelmedet! Ezt a dolgot úgy hívják, hogy hagyomány. Hagyománya mindennek, mindenkinek van, mert az identitás valamiféle alapja lenne a jövőképünknek, és abból meg akad bőven. Ilyen jövőképből. Hogy direkt hülyéskedem? Igen, igen, hogy szégyelld el már egy kicsit magad, hogy milyen, nem is tudom, milyen vagy, leginkább semmilyen, de az a köd, amiben élsz, az biztosan olyan. Formátlan. Adjunk formát neki, mert a világot valakihez képest érdemes nézni, elemezni, és ez a valaki lehet, hogy éppen én vagyok. Szóval hagyomány, a közösség megtartó erejének a hagyománya. Táncolni hívlak, néptáncolni, hogy legyen egy élményed végre, egy nagycsaládi, olyan jó földbedöngölős, felszabadítós, részegen sírós ordítós, hogy szabad vagy, hogy együtt lihegj és zihálj a többivel, hogy valahova tartozzál már végre, és látni fogod, hogy ez jó! Harminc éve része életemnek ez a közösség, és ez az élmény. Harminc éve van csapatom, akkor rakom össze, annyiból, ahányszor, és amennyiből akarom. Neked mid van?


A Tilla filmje van. Ne menekülj, magadat látod majd. Azt az egész, jelentéktelen mikro-rém-drámát, amiben? Amiben élsz. Már megint. „Hogy lettem vidám malacból szomorú disznó…”, meséli történetét a Pánik című mozi egyik pánikbeteg szereplője. Pontos, tű pontos, remekül megírva, szertelenül rendezve, de milyen legyen egy első film, és milyen legyen egy apró, pszichés eseteket feldolgozó film? Ilyen. Rövidre vágott. Az elképzelt – egyébként nyílván hasonlatosan létező – belbudai egészségklinika anonim csoportja, a pszeudo tüzet bejelentő, jól ápolt ötvenes, aki csak némi kalandra vágyik a tűzoltókkal, a két magányos meleg rendőr semmit nem szeretne, csak egy közösséget. Eljutni a táncházba, ha úgy tetszik. Érted? Látod? Érzékeled? Boldog hetet a Kultúrparton.