Állni a téren. Reménykedni. Nagyon sokan nincsenek, és hősök sincsenek, drága Bakáts punkoskodik, össze is tör egy basszusgitárt, az meg összetöri az orrát, hiába a „rock'n'roll az nem egy tánc”, röhögünk össze, miközben a sarkon már az terjed, megverték.

A Rock'n'roll tényleg nem egy tánc, mint ahogy a régi Kinizsi mozi sem táncterem, itt láttam először a Solarist, aztán itt kezdtem vadul nőzni, bár akkor már Blue Boxnak hívták, és afféle underground lokálként üzemelt, és persze láttam másokat, és játszottam is a Kultiplex durva deszkákból összeácsolt színpadán. Nosztalgia valami után.


Életérzésnek hívják az ilyesmit, megmagyarázhatatlan kölyöktempónak, élj gyorsan, és ha nem muszáj, ne dögölj meg, ez mégsem Amerika, mégsem London. Persze van, akinek összejött, másokat meg elnyelt a változó rendszer. Nincs is senki épp (17.35h), akit ismernék, bár Todor mosolygós szelleme mintha átsuhanna Pauerrel, de aztán mégsem…

A művészet sugallatokból táplálkozik, mégis alulról tör felfelé, ez lenne az a fene misztikus underground, kérem, a szubkultúra, mely majd beoltja a kommersz, akadémikus vergődést, friss vért csepegtet az elmeszesedett erekbe. Röhej, hogy a „műfaj" inkább volt tűrt, sőt támogatott a nyolcvanas években, nem tudtál választani, hova menj, kit, mit nézz meg péntek, szombat este, Club2000 az Almássy téren, De ja vu revü a Ganzban, Ráday, és Lágymányos egy tucatnyi egyetemi helyével, meg ami még nem jut eszembe.


De mit kezdesz egy olyan korral, ahol mindenki kézzel foghatatlan ellenségképeket kerget? Ahol lassan két évtizede pénz és koncepció nélküli a kultúrpolitika, cinikus és szellemtelen a városvezetés, és egyáltalán, semmiben, de semmiben nem tudunk közösségként működni? Például abban, hogy legyen egy épület. Nemrég a fent emlegetett Almássy téri Szabadidőközpont, most a Kulti. Ennyi. Unalmas, álmos hely lettünk, gratulálok.