Brutalitás, amorf szereplők, lehangoló környezet, valami furcsa oknál fogva mégis imádnivalóan – mindenki ezt várja egy vérbeli Tim Burton filmtől, nem igaz? Örömmel jelenthetem, ezt meg is kapjuk a bájos gyilkos Sweeney Todd történetét feldolgozó legújabb alkotástól. Ráadásul a film után a legbáránylelkűbb néző is garantáltan el fog gondolkozni azon, vajon a valóságban hogyan folyna (spriccelne?) a vér egy elvágott torokból.
A sorozatgyilkos borbély történetének mély gyökerei vannak Angliában, a 19. század közepétől rendszeresen felbukkan itt-ott a szájhagyományban és írott művekben egyaránt. Musical verzióját 1979-ben mutatták be először a Broadway-n. A rendező állítása szerint ez a kedvenc musicalje, elegendően betegesnek és horrorisztkusnak bizonyult ahhoz, hogy passzinthassa saját világához és végre készíthessen egy musical adaptációt, amire oly rég vágyott.Benjamin Barker (Johnny Depp) egy szerencsétlenül járt borbély, aki túl szép nőt vett feleségül, legalábbis a gonosz Turpin bíró (Alan Rickman) szerint, aki ezért el is toloncolja főhősünket Ausztráliába kényszermunkára. 15 év után sikerül visszatérnie Londonba, felveszi a Sweeney Todd nevet és zászlajára tűzi a Turpin (és egy kalap alatt az egész város) elleni bosszút. Hű társra és segítőre talál régi és új főbérlője, Mrs. Lovett (Helena Bonham Carter – alias Mrs. Burton) személyében, aki nem csak szerelmes belé, hanem a vért is jól bírja. A történet viszonylag egyszerű, pikantériáját azonban az adja, hogy körülbelül a felénél az ember elveszíti az ítélőképességét jó és rossz felett, hiszen addigra a szívébe lopja magát a hősszerelmes, ámde sorozatos torokmetszővé avanzsáló főhős. Innentől ki-ki vérmérsékletétől függően drukkol, hogy folyjon ki a vére a többi antipatikus karakternek is és süssön belőlük Mrs. Lovett minél több húsos pitét. Még később esetleg elkezdünk aggódni, hogy sok lesz már az a nagy halom hulla, innen már nincs tovább, de egy frappáns csavarral a film vége is abszolút élvezhető.
A képi világ hűen csatlakozik a Vincent – Batman – Álmosvölgy legendája – Karácsonyi lidércnyomás látomás- sorozathoz, hogy csak párat említsek azon filmek közül, amik által már megismerhettük a sokak által betegesnek tartott festő-rendező világát. A Sweeney Todd szereplői zseniálisan hasonlítanak a rajzfilmek karaktereihez, leginkább talán Todd lánya (Jayne Wisener), akinek sovány nyakához képest nagy fejéről egyből a Halott menyasszony jut az ember eszébe. A ruhákkal és frizurákkal természetesen még többet lehetett bűvészkedni, mint a természet adományaival, így lett a sok éve Burton oldalán dolgozó Deppből igazi bohém siralomvölgyi szereplő. A szürke háttérből természetesen a rikítóan piros vér mindig kellően kitűnik, akár folyik, spriccel vagy éppen toccsan.
Az eredeti musical zenéjét és szövegét Stephen Sondheim szerezte, akinek dalait Burton is átvette, megkímélve így a munkától a jól bevált Danny Elfmant, amit gondolom, nem csak én bánok. De ne legyünk elfogultak, nem rosszak ezek az egyszerű, ám musicalbe illő dalocskák sem, néhol még vicces is a szöveg, bár ezt inkább csak azok fogják észrevenni, akik tudnak angolul. Vagy értékelik a magyar fordítást, ami néha teljesen eltér az eredeti szövegtől (ez persze musicalek esetében bocsánatos bűn).
A film közepe táján felbukkanó kisebb holtpontot leszámítva abszolút élvezhető és szórakoztató mind a 116 perc, nem kizárólag horror és musical rajongók számára fogyasztható élvezetet nyújtva szemnek és léleknek. A 16-os karikát azért jobb, ha komolyan vesszük, vasárnapi családi programnak szánt revüre készülve kellemetlen élményekkel távoznánk. Aki azonban egy túlhangsúlyozott vérrel operáló, originál gótik-hangulatú horror-musicalre vágyna Burton bácsitól, az véletlenül se menjen másik filmre!