Brutalitás, amorf szereplők, lehangoló környezet, valami furcsa oknál fogva mégis imádnivalóan – mindenki ezt várja egy vérbeli Tim Burton filmtől, nem igaz? Örömmel jelenthetem, ezt meg is kapjuk a bájos gyilkos Sweeney Todd történetét feldolgozó legújabb alkotástól. Ráadásul a film után a legbáránylelkűbb néző is garantáltan el fog gondolkozni azon, vajon a valóságban hogyan folyna (spriccelne?) a vér egy elvágott torokból.
Benjamin Barker (Johnny Depp) egy szerencsétlenül járt borbély, aki túl szép nőt vett feleségül, legalábbis a gonosz Turpin bíró (Alan Rickman) szerint, aki ezért el is toloncolja főhősünket Ausztráliába kényszermunkára. 15 év után sikerül visszatérnie Londonba, felveszi a Sweeney Todd nevet és zászlajára tűzi a Turpin (és egy kalap alatt az egész város) elleni bosszút. Hű társra és segítőre talál régi és új főbérlője, Mrs. Lovett (Helena Bonham Carter – alias Mrs. Burton) személyében, aki nem csak szerelmes belé, hanem a vért is jól bírja. A történet viszonylag egyszerű, pikantériáját azonban az adja, hogy körülbelül a felénél az ember elveszíti az ítélőképességét jó és rossz felett, hiszen addigra a szívébe lopja magát a hősszerelmes, ámde sorozatos torokmetszővé avanzsáló főhős. Innentől ki-ki vérmérsékletétől függően drukkol, hogy folyjon ki a vére a többi antipatikus karakternek is és süssön belőlük Mrs. Lovett minél több húsos pitét. Még később esetleg elkezdünk aggódni, hogy sok lesz már az a nagy halom hulla, innen már nincs tovább, de egy frappáns csavarral a film vége is abszolút élvezhető.
A képi világ hűen csatlakozik a Vincent – Batman – Álmosvölgy legendája – Karácsonyi lidércnyomás látomás- sorozathoz, hogy csak párat említsek azon filmek közül, amik által már megismerhettük a sokak által betegesnek tartott festő-rendező világát. A Sweeney Todd szereplői zseniálisan hasonlítanak a rajzfilmek karaktereihez, leginkább talán Todd lánya (Jayne Wisener), akinek sovány nyakához képest nagy fejéről egyből a Halott menyasszony jut az ember eszébe. A ruhákkal és frizurákkal természetesen még többet lehetett bűvészkedni, mint a természet adományaival, így lett a sok éve Burton oldalán dolgozó Deppből igazi bohém siralomvölgyi szereplő. A szürke háttérből természetesen a rikítóan piros vér mindig kellően kitűnik, akár folyik, spriccel vagy éppen toccsan.
Az eredeti musical zenéjét és szövegét Stephen Sondheim szerezte, akinek dalait Burton is átvette, megkímélve így a munkától a jól bevált Danny Elfmant, amit gondolom, nem csak én bánok. De ne legyünk elfogultak, nem rosszak ezek az egyszerű, ám musicalbe illő dalocskák sem, néhol még vicces is a szöveg, bár ezt inkább csak azok fogják észrevenni, akik tudnak angolul. Vagy értékelik a magyar fordítást, ami néha teljesen eltér az eredeti szövegtől (ez persze musicalek esetében bocsánatos bűn).
A film közepe táján felbukkanó kisebb holtpontot leszámítva abszolút élvezhető és szórakoztató mind a 116 perc, nem kizárólag horror és musical rajongók számára fogyasztható élvezetet nyújtva szemnek és léleknek. A 16-os karikát azért jobb, ha komolyan vesszük, vasárnapi családi programnak szánt revüre készülve kellemetlen élményekkel távoznánk. Aki azonban egy túlhangsúlyozott vérrel operáló, originál gótik-hangulatú horror-musicalre vágyna Burton bácsitól, az véletlenül se menjen másik filmre!
Neked hogy tetszett a film?
