Mi napjainkban a folklór szerepe akár a színházban, akár globális értelemben véve? A válasz megadására aligha találhatnánk illetékesebb személyt, mint Novák Ferencet, aki a Veszprémi Színházi Fesztiválon, drámatagozatos hallgatók előtt világított rá néhány fontos szempontra. Eszmefuttatása az alábbiakban olvasható.

Vándorffy László azt kérte tőlem, mondjam el ezen, hogy véleményem szerint mi a folklór szerepe a színházban, illetve hol a helye a hazai és a nemzetközi színházi kultúrában. Válaszom egyszerű: ott a helye, ahová helyezik azok, akik ismerik, akiknek affinitásuk van a folklór, a népművészet minden ágazata iránt.

Rövid dolgozatom természetesen nem tart igényt arra, hogy a továbbiakban alaptanulmányként szerepeljen a színháztudományban. Gondolataim egy néprajzos szerény eszmefuttatásai, aki a tudomány oldaláról szelíd pártütőként a színház labilis deszkáira kapaszkodott több-kevesebb sikerrel.

A folklórt, mint a szellemi néprajz kutatási területére vonatkozó terminológiát, minden más társadalomtudomány elfogadta. Eredeti angol jelentése „amit a nép tud” vagy „néptudomány”. Ez a kutatási terület vonatkozik ránk, a mindenkori kortársakra, városban vagy falun élőkre, az ismert antik kultúrákra és a természeti népekre egyaránt. E tudomány kutatja többnyire ismeretlen szerzők történelem előtti időkben gyökerező óriási hagyományát és szellemi vagyonát.

Egy-egy rítust, egy szokást, egy dalt, egy mozdulatot ezer és ezer generáció hordozott, mint esetleg egész életét meghatározó tudást. Minél jobban kutatunk az idők mélyében, annál inkább lehetett ez a szokásrend életet meghatározó vasszükségszerűség. Vannak tetten érhető kiindulópontok, amihez úgyszólván naptári évvel meghatározható valamely szokás vagy rítus keletkezése.

Körültekintőbb kutatás nyomán sokszor rá kell jönnünk, hogy az adott cselekvés, szokás csak folytatója vagy újabb igény szerinti átformálása egy régebbinek. Erre csak egy példát említenék, a moreszkát. Az egyház a mórok legyőzésének emlékére misztériumi játékként úgyszólván kanonizál egy dramatikus játékot. A fehér herceg és csapata legyőzi a feketéket és vezérüket, akik elrabolták a fehér hercegkisasszonyt. Eredeti formáját sokáig játszották szerte a katolikus Európában. A játék időpontja február és abban az időpontban, amikor a kultúrtörténet mélységeiben a termékenység varázslás ideje volt. Ez a szöveges, nagy epikus hömpölygéssel előadott játék talán csak Korcsula szigetén maradt fenn napjainkig.

A reformáció, az egyházi adminisztráció lazulása a kötelező színdarabszerű bemutatást elhagyta. Később a játék felszívódott az európai népszokások gazdag kincsestárába. Napjainkban Korcsula szigetén kívül Spanyolországban őrzik még az eredetihez közeli formában. A moreszkával rokon angliai morris dance, a hétfalusi csángók borica szokása, a román calusar napjainkban már ismét termékenységi rítusokat hordoznak. A nép visszavette magának saját szigorú szokásrendjébe. Elnézést a kitérőért, de szükségesnek éreztem, hogy ismertessek legalább egy, a történelmi időkben pontosan meghatározható és a természeti népeknél viszont szükségszerűen gyakorolt termékenységi rítus tényekkel követhető metamorfózisát az időszámítás utáni második ezredévben.

Részlet az Antigone című táncszínházi darabból. Előadja a Honvéd Táncszínház. Rendezte Novák Ferenc.



Nekem a jó színház, a jó előadás tulajdonképpen mindig egy nagy rítus, vagy rítusok összességét jelenti. Azt a színházat szeretem, melynek gesztusrendszere, viselkedésmódja verbális és mimikus jelenetei egy egységes stílust képvisel, a darab első pillanatától a végéig.

„A munkára alkalmas eszközöket is előállító ember létének tudati börtönrácsain lassan-lassan áttört a szabad gondolat, vagy legalábbis a szabadabb cselekvés sóvárgása.” Tudom, csak ettől még nem lesz egy előadás nagyszerű. De nehezen hiszek olyan előadásban, melynek nincs egy megfogható, felismerhető jelzésrendszere, mellyel azonosulni tudok. Mikor Pasolini Canterbury meséjét, vagy Tarkovszkij Andrej Rubljovját a moziban láttam, mindkettő után úgy jöttem ki, hogy azt mondtam magamban, biztosan ilyen volt a késői középkor. Nyilvánvalóan azért, mert mindkét rendező kitűnően találta ki a darab stílusát és a folklór tárgyához tartozó jelzésrendszerét. A színházban is szeretem, mikor például Strehler nem habozik Brecht Szecsuáni jólélekjében olasz városi folklórral megrendezni a darabot. Szerettem Ljubimov Hamletjét, ahol nem átallt balalajkát adni a címszereplő Viszockij kezébe és orosz gesztusrendszerrel, a zseniálisan mozgó laza textilfüggönnyel olyan légkört teremteni, hogy akár a novgorodi cári palotában történhetett volna a szerencsétlen királyfi tragédiája. Miért ne?

Felsorolt példáim után azonban szeretnék megint visszatérni a gyökerekhez.

Eddigi tudomásunk szerint rítus és rend, forma és szépség a görög szellemiségben rendeződött első ízben tudatosan államilag ellenőrzötté. Azt is tudjuk, hogy az ógörög emberkép az istenekkel kacérkodott, azaz már működött benn az eszményi sóvárgása; s talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ezzel lép át az ember az ösztönös, művészkedő játékból a tudatos alkotás szép birodalmába. Az istenekkel vetélkedő – keveredő ember művészete: első kísérlet a világ, a természet erői fölötti hatalom átvételére.

A rohanó huszadik század második felére még eredeti funkciójukban megmaradt népi rítusoktól, szokásoktól nagyon hosszú az út visszafelé. Az út vége pedig szinte láthatatlan, mert az írott történelem előtti idők mélységeiben rejtőzik.

Az idők mélységéből visszafelé haladva napjainkig – a kép valamennyire föltisztul. Vázaképek, domborművek, falfestmények és mozaikok, versrészletek, lejegyzett beszélgetések tanúskodnak a régvolt szokásokról. Úgy tűnik, minél mélyebben nézünk a múlt „kútjába”, annál erősebben kötődnek a különböző hitvilágok rítusrendszeréhez. Vallási ünnepekről, termékenységet, esőt varázsoló táncokról, a mitológiát megjelenítő mimikus elemekkel gazdagodott, énekes szöveggel kísért ünnepekről tanúskodnak. Egyes rítusok a középkor végéig – töredékeiben pedig olykor napjainkig - szerves része különböző népek szokásrendszerének. Az ógörög színház „kisajátítja” ezeket a szertartásokat, énekeket, táncokat, melyek tragédiák, szatírjátékok és komédiák lényeges alkotó elemeivé válnak.

Az ember tudatos léte első pillanata óta – sőt tán már jóval azelőtt – táncolt előadott kötelező rítusokat.

Miért ne higgyük, hogy az ember a még botladozó, önmagát tudatosan még nem ismerő fejlődése kezdetén, a lét és a fajfenntartás ösztönös biológiai parancsára, magában vagy össze-összekapaszkodva – énekelt – táncolt volna? Később, ha bizonytalanul is, lassacskán valamennyire magára ismert…

Részlet a Magyar Carmen című táncszínházi darab próbájából. Előadja a Honvéd Táncszínház. Rendezte Novák Péter.



Sokfajta vágytól s félelemtől hajtva, kínzó kétségeikre választ keresve mindinkább úgy mozgott, úgy cselekedett, hogy azt a mai fogalmaink szerint is rítusnak, táncnak mondanánk már. Bizonyos szertartásokat, mozgásokat már meghatározott alkalmakkor, szigorú rend szerint ismételt meg. A munkára alkalmas eszközöket is előállító ember létének tudati börtönrácsain lassan-lassan áttört a szabad gondolat, vagy legalábbis a szabadabb cselekvés sóvárgása. A gondolkodás csodájának vágyott végterméke végül is: a világ teljes birtokbavétele.

Az ösztönök alól felszabaduló ésszerűség a kétkedés körein belül járva emelkedik, a valóság fölé s kutatja (mai szóval) az oksági összefüggéseket. A mind újabb, megoldhatatlannal látszó teendők, kérdések megfejtésére az ember szertartásos rajzokat fest barlangjainak falára, szobrocskákat készít s megannyi egyéb segédeszközt a világ megmagyarázására s uralására. S mindezzel mély egybecsendülésben, mintegy önmagát bíztatva, mind gyakrabban mozdul ritmikusan belső indíttatására. Apró „színjátékokat” játszik – rajz, szobrocska és „szereplő” ember: mindmegannyi világértelmezés. Hadd tegyük hozzá: nem puszta kontempláció. Ezektől az egyszerű szertartásoktól az ember a végső megoldást remélte, várta el. – Feszítsük tovább? A végső megoldást, magyarázatot, sikert és győzelmet igyekezett kikényszeríteni…

George Thomson alapkönyvében, az Aiszkhülosz és Athénban a görög tragédia, a színház keletkezését az avatási szertartásokból vezeti le. A pubertás korból kinövő fiú a totemisztikus társadalmakban a férfiközösség tagjává, egyenrangú felnőtté csak egy színjátékszerű rítus sokszor durva, testet és lelket recsegtető próbája után válhat. A neolitikus szinten élő és kutatott törzseknél, mint pl. az ausztrál őslakosoknál – ez még csupán kezdetleges hitviláguk része.
Erről tudósít Roheim Géza a Csurunga népében. A görögöknél a városállamok idejében az avatás már államilag is ellenőrzött több napos szertartás papi segédlettel, primitív dithyrombuszokkal és Phallikus himnuszokkal.

Miért is beszélek erről? Mert a görögöknél tökéletesen végigkövethető a hitvilág és az ezt át és átszövő folklorisztikus énekek, táncok, rítusok szövevényének beépülése az első megírt és eljátszott tragédiákban. Aiszkhülosz még megéli az ősi avatást, magában hordozza, mint egy adatközlő, népének folklórját. Tagja még a szertartás 50 tagú fiúkórusának. Nála mindezeknek a beépülése tragédiáiban természetes. Természetes, hogy darabjaiban, mint az avatási szertartásban vezető és kórus dialógusa legyen a legjelentősebb. Később már színész, bypokritész, a felelő, válaszol a kórus kérdéseire. Nagy ajándék, hogy a gyakorolt folklór átalakulását színházzá a görögöknél végigkövethetjük. Ez nagy biztatás is lehet.

Hosszú volt talán a bevezető, de szükségesnek tartottam ahhoz, hogy bátrabban jelenthessem ki: a folklór bármilyen területe, ágazata, ha értő módon használják, helyet kaphat a mai színházban is. Úgy érzem, egy rendező a nagy rítus a darab színrevitelében jobban hitelesítheti elgondolását, véleményét egy műről, ha az évezredek alatt csiszolódott gesztusrendszert, apró szertartásokat is felhasznál. Természetesen nem azt gondolom, hogy ez törvényszerű, de sok dramaturgiai ponton erősíti a szituációt, ha a megfelelő, a folklór tág területéhez tartozó szertartásokat, cselekvéseket, zenét vagy táncot építhetünk be egy-egy darab rendezésébe.

Részlet A helység kalapácsa című táncszínházi darabból. Előadja a Honvéd Táncszínház. Rendezte Novák Ferenc.



Szeretném, ha nem szűkítenénk le ezeket a gondolatokat csupán a magyar folklórra. Én a világ minden területének „néptudására” és tapasztalatára gondolok. Ennek ellenére fontosnak tartanám, ha minél több olyan hazai rendezést üdvözölhetnénk, melyből kiderül, hogy ez itt nálunk, a Kárpát-medencében vitték színpadra. A mi színházi életünkben a legjobbak is mintha szégyellnék, hogy valahová tartoznak. Brook, Strehler, Ljubimov és a nagyszerű románok rendezéseiben, az első percekben tudjuk már, hogy területileg melyik kultúrához tartoznak. Mert abban mozognak biztonságosan. Csodák pedig nincsenek. A folklór és a szövevényein áttóduló stílus és rítusrendszerek, úgy látszik elég egységesek ezen a glóbuszon. Egy európai általános lakodalmat, megrendezni könnyű, mert a két-három napos ceremónia dramaturgiája egész Európában azonos a legénybúcsútól a menyasszonykikérésen keresztül a kontyolásig, vagy a hajnali sokszor obszcén rítusokig. Életem talán egyik legnagyobb sikere az amszterdami színházamnál 1981-ben megrendezett Örök szertartás című színpadi játék volt, mely az európai mindenfajta ismerkedési, udvarlási és házassági szertartásokra épült. Az anyag gyűjtése közben rá kellett jönnöm, hogy differenciáltága ellenére ez az európai kultúra nagyon is egységes. Ilyenné tette az országhatárokat nem tisztelő folklorizáció.

Úgy gondolom, hiszem, hogy a folklór szerepe sokkal jelentősebb lehetne színházi életünkben, mint napjainkban. Nálunk egy-egy rendező csak akkor él vele, ha maga a szerző paraszti környezetben írta darabját. Szerintem ennél sokkal több, emberi mélységet feltáró jelentősége lehetne a folklórnak. Természetesen az egész világra kiterjedt mindenfajta kultúra rítusvilágára gondolok. Ennek viszont Magyarországon van egy akadálya. A Színművészeti Főiskolánkról film- és színházi rendező-generációk kerülnek ki úgy, hogy még egy fél év általános folklorisztikát sem tanulnak. Így láthatunk filmeket tévében, moziban, ahol a környezet paraszti és mi, a néprajzhoz konyítóak ülünk és röhögünk.
„A folklór szerepe sokkal jelentősebb lehetne színházi életünkben, mint napjainkban. Nálunk egy-egy rendező csak akkor él vele, ha maga a szerző paraszti környezetben írta darabját.” A néprajzhoz nem értő nagyközönség is mosolyog, mert a dolog hiteltelenségét nagyon jól érzik. Egy rendezőnek az iskola meg kellene, hogy adja az esélyt, hogy a világ népeinek a kultúráját minden időbeli mélységben megismerje. Sokszor rendező barátaim mikor egy-egy természeti népeknél vagy itteni Kárpát-medencében fellelhető rítusról és jelentéséről mesélek, mint soha nem hallott nóvumot hallgatják. Én hiszek abban, hogy a színház gazdagodhatna, aminél nagyobb ismeretanyag lenne birtokunkban, mindarról, amit a nép, a népek tudnak tehát a folklórról.