Az újabb EU munkavédelmi szabályzat bevezetése esetén soha többet nem lesz hallható Richard Strauss Zarathustrája. Péntek tehát az utolsó alkalom.
De nem ez a lényeg. Nem is a zenéről szeretnék itt bármit szólni, hanem csakis arra a példátlan érzéki hatásra kívánom a figyelmet felhívni, amelyet a Zarathustra élő zenekari előadása jelent.
Mivel nem ülünk a zenekarban, szó sincs fájdalomküszöbről, és ez a meglepő. Valami mégis úgy szól és úgy nyomul, hogy minden porcikánk remeg és ez még meglepőbb. Ha zsebrádiót kellene hallgatnunk ilyen hangerővel, biztos hogy újból meghirdetnénk Ludd tábornok gépromboló mozgalmát. Természetesen kézjelekkel, hiszen hallani többet már nem hallanánk. Némiképp enyhébben, de ugyanez a helyzet a hifi cuccokkal, a CD-kkel és főleg a fülhallgatókkal: pótlékok. Persze, reprezentálják a zenét, de annak az érzéki örömnek és érzéki meglepetésnek, amit az elő akusztikus zene hallgatása jelent, a nyomába se érnek. Gondoljunk csak utána, mekkora felület mekkora tömegű levegőt rezget meg a koncertteremben. Naná, hogy az egész testünk hallja a zenét, pontosan úgy, mintha úsznánk benne. Aztán hasonlítsuk ezt össze a membránok, főleg egy fülhallgató membránjainak méretével: fürdés helyett félig kiszáradt papír frissítőkendő. Emlékeztetőnek nem rossz, de ha el lehet merülni a vízben, akkor inkább.
A baj az, hogy egyre kevésbé lehet. Itt vannak mindjárt ezek az elképesztő jegyárak, az egész hajcihő, amivel a komolyzene próbál meg talpon maradni a piaci viszonyok között. Nem látni már zeneszerzőket a plakátokon és a borítókon, csak előadókat, előadókat, előadókat, hiszen ők adják el a terméket a koncertekre is. A zene maga nem árucikk: a piacon az lett elsődleges, ami (aki), valljuk be, másodlagos. Bevallom, emiatt nem is érdekel egy kicsit sem, hogy ki vezényel most kiket. Csak az élőzene érdekelne, ami úgy hiányzik, ahogyan csak a víz hiányozhat. Gondolom, sokan vagyunk így. Akinek nincs annyi pénze, hogy elmenjen, az kesereg, mert bizony veszít, épp úgy mint az, aki nem eszik homárt, mert nem áll módjában homárt enni. Érzéki élvezettől fosztják meg, pótlékokkal kénytelen beérni (most szorul ökölbe a kéz), és ez bosszantó, főként, mert esetleg olyanoknak szolgálják fel a menüt, akiknek, de (legyintés) hagyjuk ezt.
Végszó: a testi élvezetért amúgy is mindig fizetni kellett. De megéri. Ha tehát valaki kénytelen-kelletlen le is szokott a fürdésről vagy netán még nem szokott rá, ez alkalommal ne tétovázzon, mert az első öt perc után rá fog jönni arra, hogy nemhiába született testbe. Ne ácsorogjon hát a (Kultúr)parton, hanem pénteken ugorjon fejest a vízbe!
