Vannak városok, amiket illatról, szagról is felismerek, még a képeslapjaikat, főtereiken árult szuvenírjeiket is átitatja az utcák kipárolgása. Amszterdam a majonézes sültkrumpli, ahogy esőtől nedves hajadhoz érsz, válogatott narkotikumok, és a tenger; Új-Delhi a tehénszarban rothadó büdöskefüzérek, füstölők, massala és dízel. És vannak városok, amik egy korszaktól bűzlenek.

Rettegő verejték, meg ahogy a karfán felejtett cigaretta perzselni kezdi a műbőrt, miközben az utcán egy döglött ló rohad, és vonat, áporodott vonatok. Nem, nem mávszag, az is más, ez az Orient Expressz szaga, na persze nem a Miss Marple-é, hanem az a negyvenwattos körtés, ami a Keletiből indult péntek délután, és tényleg odaszartak a kupé közepére.

89 volt, vagy nyolcvannyolc, szóval ama bizonyos karácsony előtt, amikor a mi városunkban az utcára tolták a tévét, és a legeslegelső hamburgereket majszolva bámultuk a kondukátor viasztestét, főbelőtt antikrisztus, forradalom, indulnak a kamionok, az akkor már hivatalos segélyek; keresztanyám, aki értett ehhez, felhívta rá a figyelmünket: Elena kabátbélése fókaprém. A kárpátok kreatívja.

Szóval még jóval a sortűz előtt jártunk azokban a városokban, az Orient Expresszel négyen Andrások, valami egészen rejtélyes alapítvány vagy összeesküvés 17 éves kalandoraiként (az egyik András azt mondta: kanadai magyarok). Volt egy páholyunk, egy igazi, a Jóska színháztermében, amihez kulcsunk volt, pedig mi toldysok voltunk, és azt láthatatlan kezek feltöltötték, tejporral, gyógyszerrel, konzervvel, kotonnal – ez utóbbiért életfogytiglan járt, mi legalább is ezt meséltük – , és igen, volt egyszer valami magzatelhajtó cucc, de ez már tényleg annyira gáz volt, hogy borzongva láttuk magunkat a sortűz előtt, mint valami Batthyány. A téren. Csővázas hátizsákban csempésztük azt a pár kiló segélyt – leadva a kellő sápot a fináncnak – , az volt a mondás, hogy esküvőre megyünk. Pedig valami Nemzeti Bankos papírunk is volt… Ő elvett két zacskó tejport, meg pár doboz szofit, ezzel el volt intézve – fagyott zubbonya gőzölgött a túlfűtött vagonban, mi unicumot ittunk, üvegből.

És ilyen szaga volt akkor Romániának, és pontosan ilyen kompozíciók, szigorú szimmetriák és dialógok, mindig az ár-érték arány (az volt az igazi marketing), és mindenki portás volt. És a portásnak is volt portása, és ő fölötte is állt valaki, aki nézett, és fizetni kellett, hogy ne nézzen, de akkor is nézett, legfeljebb másképp. Portáspiramisok Erdélytől Moldáviáig, megannyi bérőr figyelte más bérőrök lépéseit.

Egyszer Kolozsvárott utánunk jöttek, megpróbáltuk lerázni őket a Házsongárdi temetőben, Dsida Jenő kriptájának a tövében kuksoltunk. Aztán házkutatás volt a szállásadónknál, és elkoboztak mindent, amit vittünk. És inogva-zörögve páratlan rendszámú egyházi Daciák menekítettek vissza a vonathoz. Ma nézed: kosztümös film. És újra érzed azt a szagot. Nem a székekből dől, nincs rejtetett ventilláció, és nem kell kártyákról lekaparni sem, lásd Delicatessen, meg néhány tengerentúli kísérlet, hogy minden érzékszerv foglalva legyen. Íze van, és közben a szikár kamera olyan meseszép kompozíciókba rendezi a szép buta lányt, az okos csúnya lányt, a gonoszgonoszt, aki persze a legjobb színész, hogy teljességgel elfelejted hogy itt moralizálni kéne, hogy abortusz, hányadik hónap, hogy mettől meddig élet, és meddig hús. Ez nem az a film, itt nem az a tragédia. Mert a halvaszületés is születés, és mint minden születés ez is karácsony. De azért néha jó, hogy nem kell már húszévesnek lenni. Vigyázni, nehogy.


4 hónap, 3 hét, 2 nap - 4 luni, 3 saptamani si 2 zile - Cannes 2007, Arany Pálma
színes, feliratos román filmdráma, 113 perc, 2007

rendező: Cristian Mungiu
forgatókönyvíró: Cristian Mungiu
operatőr: Oleg Mutu
producer: Cristian Mungiu, Oleg Mutu
vágó: Dana Bunescu

szereplő(k):
Anamaria Marinca (Otilia)
Laura Vasiliu (Gabita)
Vlad Ivanov (Domnu' Bebe)
Alexandru Potocean (Adi)
Ion Sapdaru

A rosszul sikerült előzetes