A márciust a Radnóti Színház Oscar Wilde Bunbury című darabjával nyitotta Valló Péter rendezésében, Nádasdy Ádám 2002-es újrafordításában. A történet, mely Wilde számára 1895-ben meghozta a várt színházi sikert, az arisztokrácia kifigurázhatóságáról, némi éllel a polgárságnak szól, finoman parodizálva az akkori angliai társasági elit felszínességét, képmutatását.
A nagyvilági életet élő férfiak számára sokszor adódik kellemetlen, kínos kötelezettség, amelyből csak egy állandóan betegeskedő jó barát húzhat ki. Ez Bunbury, akire mindig lehet számítani. Persze nem lehet sokáig sumákolni, és a jól bevált vígjátéki dramaturgiához illően, minden kiderül. Kis konfliktus, kis happy end.Polgári színház, polgári dráma, polgári játékstílus. A Radnóti Színház ismét nem okozott meglepetést, de a zsúfolásig telt felső középosztálybeli, magukat művészetértő és kultúrakedvelő nézőtér körében lelkes sikert aratott. Érdekes lehet, hogy mit akart valójában üzenni ezzel az előadással az egyik legstabilabb budapesti színház. Egy általános társadalmi jelenség, a felszínesség, melyet túl finoman mutat be, mélyebb átgondolás, kivetítés nélkül.
Valló Péter rendezésében semmi nem okoz váratlan katarzist, csak egy kellemes kedd esti szórakozási lehetőség, de többet várnánk tőle.
Valójában a dráma sem rejt magában rengeteg lehetőséget, szokványos cselekmény, „muszájhepiend”, de akkor minek tűzi műsorra a Radnóti?
A színpadkép, a kis színpadokon jól bevált tortacikk-forma (háromszög), mely a társadalom szeletét megmutatni vágyó darabot segíti elő. Rutinos, gyors, nyílt színi átdíszletezéssel vált helyszínt, a kellékesek és a színészek együtt dolgoznak a közös célért. A díszletkép átlagos, polgári, meleg sárga fénnyel. A jelmez, a jelenlegi polgárság ízlésének és sztereotípiáinak megfelelően korhű.
A színészi játékban sincs semmi kiemelkedő. Kivétel Csomós Mari, aki végig tökéletes fegyelemmel, szerepéből nem kiesve, a záró mondatot nem elnevetgélve (mint Csányi Sándor) tartja Lady Bracknell bárónő figuráját, aki követi és diktálja a divatot a felsőbb körökben.
A lányok kedvence, Magyarország egyik legszexisebb színésze, Csányi Sándor, Jack Worthing-et, álnéven Szilárdot, a származásában a darab végéig bizonytalan, ám saját magában szilárdan hívő vidéki békebírót alakította, helyenként hadarva, nevetgélve. Ő jól mulatott saját helyzetkomikumain, a nézők kevésbé.
Debreczeny Csaba, a vagyontalan nemes, a tőle megszokott színészi rutinnal alakította a szerelmes ifjút.
A rendezés érdeme egy apró ám következetes jellemábrázolási mód (az étkezési szokásaik egyedi rituáléja), mely szerethetővé, emberivé és egyben nevetségessé teszi a két látszólag ellentétes karaktert.
A fiatal lányok, alakítása kissé feledhető, cukorka-zöld és rózsaszín ruhában édesen pasztellek voltak.
Az előadás szórakoztató (próbál lenni), ha tudja, mire vállalkozik az ember, még élvezheti is, de helyenként lendületét veszti, és a mindössze fél 10-ig tartó előadást, több mint három órának érezheti a művelődni vágyó naív néző.
Mindezek ellenére, ha visszautaznánk a 19. századba, polgári és arisztokrata körökben pazar időtöltést ígérne, a szokásos kellemes vacsora utáni lehetőleg szórakoztató színházlátogatás, melyre a Bunbury tökéletesen megfelelne.
Csak kár, hogy a 21. században élünk…