Napok óta gyanús hír keringett a levegőben. Gyanús, mert eleve akkora álhírnek mutatta magát, hogy az ember gyanakodni kezdett, ennyire talán mégsem egyszerű a világ. Ahá, biztos lesz még egy csavar és ha Hollandiát nem is öntötte el a tenger és 16 millió menekült nem is érkezik Magyarországra, de valami azért történni fog.

A magunk részéről arra számítottunk, hogy valódi menekülttömeg érkezik majd a Keleti pályaudvarra, gyűrött arcú családok, álmos, síró gyermekekkel, nagymamával, pakkokkal, kutyákkal. Fényszórók, rendőrautók, kamerák mindenhol, tömeg, felfordulás, fejetlenség és egyáltalán, minden olyasmi, ami egy ilyen helyzethez kell. Sőt, még csak bámulni, kívül maradni sem lehet, mert nekünk, nézőknek otthont is kell adnunk a menekülteknek, de tényleg, mert nincs kibúvó, a kamera ott az arcodban, ország-világ előtt vallj színt, vagy-e olyan antihumánus, hogy nemet mondasz. És hasonlók, keményen. Arra azonban, ami történt, egyszerűen nem lehetett felkészülni.

Először is, már a Blahánál befagyott a busz, gyalog kellett menni, az autók folyamatosan dudáltak, de még ezen is túltett egy mély morajlás a Keleti felől, ami egyre és egyre hangosabb lett. Félelmetes volt. Mintha százezer ember sírna és zokogna, üvöltene és káromkodna. Az arra felé tartók megtorpantak és elsápadtak. Igen, ez tényleg a pokol.

Ez azonban nem igaz, áltudósítás, átverés. Semmi ilyesmi nem történt. A hetes buszról leszálltunk a Keletinél, ember, utazó alig, majd a pályaudvar posta felőli végén bementünk az épületbe, ahol a jegykezelés után végignéztünk egy kedves kis előadást három szereplővel, filmvetítéssel, ittunk Jenevert (holland gabonapálinka), ettünk egy kis sajtot és a végére már kifejezetten jól éreztük magunkat.

Mivel nem előadást vártunk, hanem performace-ot, sőt, úgy tűnt, a többi néző is, az első percek nehezen indultak. Lám, lám, mennyit számít, ki milyen elvárással jön. Ez a Holland Cunami reality előzetes nehéz helyzetbe hozta az előadókat: nem hozzájuk lett szabva és ez hiba volt. Emiatt a poénok nem is ültek eleinte. Szerencsére később annál jobban. Amikor már rátaláltunk a helyes hozzáállásra. Nemzetkarikatúrák, görbe tükrök magyaroknak, hollandoknak, európaiaknak szellemesen, szimpatikusan, szerényen. Hol a magyarok röhögtek magukon, hol a nézőtéren lévő hollandok. Hol mindenki. És ezzel nincs is semmi baj, kedves volt.

A poénok sajnos megismételhetetlenek: az előadás hangulata nélkül nem ütnének. Néhány megjegyzés azonban ide kívánkozik ezzel kapcsolatban. A képzeletbeli szituáció ürügyén a vetítőn számos holland véleményt nyilvánított Magyarországról (is), ám a magyarok önképét csak egyetlen taxis jelenítette meg. Több magyar arc is jöhetett volna, de ezt a kiegyensúlyozatlanságot a produkció a jelenlévő magyarok meginterjúvolásával remélte helyrebillenteni. Kockázatos dolog az ilyesmi, nem is jött be. A hollandok beszólásai, a taxisofőr kiszólásai a felvételeken, hála a gondos vágásnak, szépen építették az előadást. A közönség bevonása kevésbé. Egy kivétel azonban mégis akadt. Már a vége felé, a jelenlévő közönségnek szavaznia kellett (micsoda áthallás, ez is bejött), ki látná szívesen a hollandokat, ki nem. A túlnyomó többség széttárta karjait az ország nevében és még arra is hajlandó volt, hogy megtanulja hollandul: Kom maar, wij wachten op jullie! (Gyertek csak, várunk benneteket!), majd ezt hangosan a közönségre szegezett kamerának is elkiabálja, hozzá lelkesen integessen. Igazi, butuska lelkesedéssel, velünk együtt. Ez jólesett.

Egy szót azonban egy komolyabb üzenetről is. Az előadásban szereplő magyar feleség számára, aki holland férjével Hollandiában élt a történet szerint, Theo van Gogh meggyilkolása fordulópontot jelentett. Mint emlékszünk mi is, a filmrendezőt, kritikus hangvételű filmjei miatt egy iszlám fanatista 2004-ben az utcán leszúrta. Ekkor valami megrendült benne. Ahogy a hollandokban is. Az utóbbiakban a toleranciába vetett hit, a magyar lányban a hollandok toleranciájába vetett hit. Már elkapta azokat a pillantásokat, amelyeket hollandok vetnek az idegenekre. Elkezdte magán is érezni mások tekintetét, amit addig Hollandiában nem érzett. Nos, a megkérdezett hollandok nyilvánvalóvá tették a közönség számára is, hogy a tolerancia álma szertefoszlott. A világnak is illene tudomásul vennie, hogy a hollandokról kialakított kép komoly módosításra szorul. Ők aztán nem húznák ki ilyen tekintetben Magyarországot a maga intoleranciakátyújából, ha idejönnének. Főleg, mert 16 milliós kisebbségük többségben lenne, miként ezt az egyik virtuális szereplő, Hajós András „hollandügyi kormánybiztos” is megjegyezte (felvételről).


Összefoglalva, jó dolog torz tükröt tartani a nemzettudatnak s jó látni, hogy egy másik nemzet is képes viccnek felfogni a saját torzképét. Együtt élni azonban nem lenne jó egymással, lelkes integetés ide vagy oda. Szerencsére messze vannak, ezért szeretjük most őket, ezért isszuk a pálinkájukat és esszük a sajtjukat. De ha idejönnének, baj lenne. Mint ahogy abból is, ha mi mennénk oda. Maradjunk tehát otthon és nézzünk körül: a közel élő másokkal kell valamit kezdenünk, hiszen a másságot nem távolból kell elfogadni. S mint kiderült, a hollandoknak is bőven van mit tanulniuk. Ám úgy tűnik, nekünk sajnos még mindig többet, mint nekik.

Fotó: Aknay Csaba