Hányszor tesszük fel a kérdést, tulajdonképpen mi a tánc? Vajon mit is jelent az, hogy táncolni? Lehetséges, hogy a tánc egyszerűen csak egy ritmikus mozgás valamilyen zenére, zörejre, vagy csak egy belső kényszerre? Mivel függ vajon össze a tánc, mit jelent ez számunkra?

Különböző korokban más- és másféleképpen gondolták a mibenlétét mindannak, amit ma táncnak nevezünk. Sok tudományos és áltudományos elképzelés született már a táncról és annak fiziológiai eredetéről. Voltak, akik úgy hitték, ez a ritmikus mozgás csak a szívünk dobogásával függhet össze, mások úgy gondolták, hogy az égitestek csökönyösen ismétlődő pontos járásával. Sokszor keresték valahol biológiai ritmusunk körül is a tánc eredetét. Azt hiszem, nem kell tovább sorolnunk, mert mindegyikben sok igazság van. Lehetne-e a szívdobogás egész életünkre kitartó ritmusa nélkül táncolni? Mi sem természetesebb annál, hogy a nappalok és az éjszakák soha ki nem hibbanó időrendje is sok mindent meghatározhat. A hold járása óceánt mozgat meg. Dagályt és apályt taszít és vonz egymás után és egymás ellenére szigorú következetességgel évmilliók óta.

Mondhatjuk azt is természetesen, hogy ez az iszonyatos tömegvonzás is befolyásolhatja azt a ritmikus mozgást, melyet szeretünk egy kicsit leegyszerűsítve táncnak nevezni. Mindegyik jelenségben a lényeg az egymást követő mozgások fegyelmezett, pontos, akár matematikailag is meghatározható sorozata. Mindezt kitalálni nem szükséges túl nagy bölcsesség, mert maga a ritmus is, mely a táncszerű mozgás egyik alapja, minden esetben bizonyos folyamatoknak, szabályos időbeli felosztása, illetve ismétlése. Ennek megfelelően, vagy ennek ellenére mozogni, de mindenképpen valamilyen meghatározható szabály szerint- ez jelenti körülbelül azt, hogy táncolunk.

De vajon biztosan ez érdekel minket? Biztos, hogy csak a fizika és a matematika törvényei szerint szeretnénk meghatározni a táncot? Keressük talán inkább saját magunkat, saját magunk énjét benne! Keressük inkább valamikori önmagunkat, hogy a mait jobban megérthessük. Nyomozzunk inkább az ember " táncoló arca " után. Induljunk el egy kicsit az idők mélyébe.

Hogy bejárjuk a táncnak - tulajdonképpen teljesen alig megismerhető - az idők homályába vesző útjait, nem tudom, szükséges-e minden áron tudni, mi is az a fiziológiai törvény, mely a táncot működteti. Mi az, ami vasszükségszerűséggel irányítja az emberi testet és minden porcikáját, amikor örömében, révületében vagy dühében táncol. És vajon mindig csak az ember táncol? Nem táncol-e a fajdkakas, mikor párját hívja? Nem táncolnak-e a tengerek játékos delfinjei? Ez is csak bizonyítja, hogy milyen szélesre tágítható mindaz, amit táncnak nevezhetünk.

Nem vállalkozhatom arra, hogy sebészkést vegyek a kezembe végigmatatni az élőlények idegpályáját. Kutatni azt a létező vagy nem létező gócot valahol a zsigerek mélyében, melyből a tánc ingere, a táncolás áramai indulnak. Sokszor indultam el látni a táncot, de sohasem merült fel bennem, hogy a táncot mozgató, hogy a táncot egyedül vagy többedmagával uraló idegpályákat, a "zsigerekben rejlő" gócokat keressék a mozgásélettan tudósai. Ha valaha is táncot néztem, akkor mindig a táncban mozgó ember arcát láttam. Gondolatait próbáltam fürkészni. Az, hogy miért és hogyan táncol, százszorta jobban érdekelt, mint az, hogy mitől is táncol. Mert táncolt az ember tudatos gondolkodó léte első pillanatától, sőt talán még jóval előtte is. Táncolnak a párjaikat kereső madarak. Létük küzdelmes fenntartását gyakorló kölyökragadozók is táncszerűen keresik a legalkalmasabb mozdulatokat.

Részlet az Tündérkert című táncszínházi darabból. Előadja a Honvéd Táncszínház. Rendezte Novák Ferenc.



Ha ez így van, akkor miért ne higgyük, hogy az ember még botladozó, önmagát tudatosan még nem ismerő genetikai kezdetei idején, a lét és fajfenntartásának ösztönös biológiai parancsára, magában vagy össze-összekapaszkodva már táncolt volna? Később, ha bizonytalanul is, de lassanként magára ismert egy kicsit. Sokfajta vágytól, félelemtől hajtva, vagy megoldatlan kínzó kétségeire választ várva, de mindinkább igazán úgy táncolt, ahogyan azt ma gondolnánk. Tudni vélte, vagy csak önmagát áltatta?

Hogy miért cselekszik, miért mozog úgy, ahogy mozog. Bizonyos szertartásszerű mozgásokat már hasonló alkalmakkor szigorú rend szerint ismételt meg. Lehet, hogy a szó mai értelmében nem úgy gondolta, sőt biztos nem úgy gondolta, hogy táncol, de nekünk az idők mélyéből fel-feltűnik a létéért, fajáért, az ösztön parancsaira gyötrelmesen küzdő ember, táncszerűen mozgó víziója.

A munkára képes, már eszközöket is előállító ember ösztöneinek nagyon is célszerűen, jól záródó "börtönrácsain" mind jobban kiszabadult a szabad gondolat. A gondolkodás csodájának végterméke nemcsak a földfelszín élő és ásványi világának teljes birtoklási vágya és annak tudománya. Az ösztönökből kiszabaduló gondolatnak végtermékei a kínzó kétségek is. Az újabb és újabb megoldhatatlannak látszó tennivalók gyötrő sokasága. Ennek megoldására szertartásos rajzokat fest barlangok falára, szobrocskákat és eszközöket hoz létre.

Ezeken kívül mind többször és többször fogott hozzá önmagát biztatva, belső ritmikus parancsra mozogni és apró kis színjátékokat játszani. Ezektől az egyszerű szertartásoktól a végső megoldást remélte. Ha egy-egy afrikai vagy új-guineai, még a csiszolt kőkorszak állapotában élő törzs hasonló rítusait látjuk a civilizáció innenső partjáról, mi sem természetesebb, ezeket táncnak nevezzük. Azért nevezzük egységesen táncnak, mert mire az írott történelem előtti időkből a hagyományozódás rendje szerint hozzánk jutottak ezek a szertartásszerű cselekvések, addig ezer és ezer alak és szerepkörváltozáson mentek keresztül. Ma már mibenlétük összemosódik és egy azonos, nagyon leszűkített fogalommá sűrűsödik össze. Ezek a ritmikus mozgások, ezek az egyszerű színjátékszerű szertartások különböző korok igényeinek és állapotának megfelelően változtatták arculatukat. Ma már bemérhetetlen, hogy a kőkorszaktól a vaskorszakig, vagy a nemzetségi társadalomig mi és hogyan változott ezekben az apró, de nagyon is jelentős mozgásritmusokban.

Az írott történelem kezdetein az első megfogható és pontos híradásokról, és mindinkább a táncnak mai értelemben vett fogalmáról.
Napjaink életének és kultúrájának már csupán egy kis részévé váltak a hajdani rítusok. Szerepkörüknek megfelelően már könnyen behatárolhatók. Bármely ágazatáról van szó, ma csak egyféleképpen nevezzük, " táncnak ". Más népek esetleg " játéknak ". Szabadon cselekvő emberként azonban magunk határozunk, hogy beállunk-e a " körbe " a táncolók közé, vagy sem. Választhatunk, hogy a tánccal másoknak akarunk pl. színpadról örömet szerezni, vagy csak a nézőtéren ülünk, és onnan nézzük. Sokáig lehetne még sorolni a tánc újabbkori funkciója szerint a választható lehetőségeket.


A hangsúly manapság a választhatóságon van. Iszonyatos különbség. Az idők mélyén, a tudatos cselekvésre még éppen, hogy képes " homo-sapiens "-nek nem volt lehetősége választani. Ha élni, cselekedni és győzni akart, akkor be kellett állni - hangsúlyozom, nem választhatott - , be kellett állnia a " körbe ". Be kellett állnia a ritmikus mozgásokkal tarkított egyszerű színjátékokba, melyek hiedelme szerint a siker egyedüli biztosítékai voltak. Bizonyítják ezt azok a néprajzi gyűjtések, melyek a kezdetleges életformában élő törzsek szokásairól tudósítanak. Úgy hiszik: ha a másnapi vadászat előtt fegyverrel a kézben, az antilop mozgását utánzó társukat jelképesen többször leszúrják, akkor az aznapi színjáték holnapra mindenképpen valósággá válik majd. Másnap a vadat el kell ejteniük, nem történhet másképp.

Az idő és a tér, az utánzott cselekvés és a majdani történés számukra nem választható szét. Ami ott a ritmusban, mozgó körben történik, amit szavakkal a kiborult révületig újra és újra ismételnek, annak máshol és más időben be kell következnie. Ugyanez vonatkozik a termékenységet óhajtó, az esőt váró és a gyógyító cselekvésre is. Nem egy madárfajta a párzás előtt csodálatos " násztáncot " jár. Ezt utánozzák egyes törzsek párjukat kereső vagy választó tagjai. A madarak táncának leírhatatlan szépségű és emberléptékű utánzata jött létre a természet pontos megfigyeléséből.

Részlet az Tündérkert című táncszínházi darabból. Előadja a Honvéd Táncszínház. Rendezte Novák Ferenc.



A harcok, a háborúskodás előtt órákig sűrűn összekapaszkodva, iszonyatosan hangos dob és más ritmushangszerekre táncoltak a törzsek arcosai. A ritmikus mozgást a zenei kíséreten kívül az ellenséget becsmérlő, maguk hősiességét dicsérő versikékkel és mondókákkal toldották meg. A sűrű tömegben való együttlét, az együtt mozgás több órára terjedő időtartama olyan lélektani felkészítést jelentett, mely a másnapi harcban biztos győzelmet ígért. A példákban az a lényeg, hogy öncélúan, csak az önmaguk szórakoztatására táncolni ismeretlen fogalom volt. Ritmikusan mozogni mindig szertartást jelentett, melynek nagyon határozott célja volt.

Nem volt tankönyv és szemléltető eszköztár. Azt, hogy melyik növény vagy rovar ehető vagy sem, több száz kis versikével csökönyösen ismételtetett, "bemagolt" szertartásszerű mondókával és mozgással tanulták meg barlanglakó elődeink még csak botladozó gyermekei. Ezt tapasztalták a kutatók, nem is olyan rég még századunk kezdetein Ausztrália őslakóinál. Sokszor, ezerszer elismételtetett mozgással - akár a kicsiny kölyök állatok - tanulták meg a védekezés, a menekülés " szertartásait" . Ezeket az életmentő tudnivalókat - már csak a beidegzés mechanizmusa miatt is - szigorú, ritmikus rendbe szedték. A törzs felnőttjei - nemcsak a szülők - kötelességüknek tartották, hogy a kicsinyekbe belesulykolják ezeket a tudnivalókat. Tapssal, dobbal, időmértékes mondókákkal és sok-sok táncszerű mozgással tanulták meg a tilalmakat és azok feloldását.

Ezek nélkül nem lehetett életben maradni. És aki nem tudott mozogni, ugrani, kiabálni, hogy megtanulja, hogy részt vehessen mindebben? Az elpusztult. Mert futni, ugrani akkor sem tudott, ha a kardfogú tigris vagy a barlangi medve üldözőbe vette. Így van ez a vadon élő állatvilágban is. Ma a technikai csodák viszonylagos biztonságából és védelméből nézve szomorú dolog a gyengébb pusztulása.

Viszont akkor, ha a kezdet kezdetén - mely nem hazug paradicsomi idill volt - nem mindig az erősebb, az életképesebb szaporodott, akkor hogyan maradt volna fenn ez a fizikailag leggyengébbnek tűnő faj, az ember. A "táncban" be kellett állni a földnek azokon a ligetes tájain, ahol ez az élőlény lassan két lábra állt és cselekvéseit már maga kezdte irányítani. Ha nem, akkor a természet semmiképpen sem adott volna menlevelet.

Vajon a nemzetségi társadalom korai jegyeit még szokásaikban hordozó spártaiak nem ugyanezért vetették le testi vagy lelki fogyatékos gyermekeiket a Taigetosz csúcsairól? Lehet, hogy ez a Taigetosz az maga az avatási szertartás kegyetlen megpróbáltatása volt csupán. A gyenge egyedeket mindenképpen "leválasztották", mert tudták, soha sem lesznek képesek beállni sem a "játékba", sem a "táncba". Pedig a valamikori kényszerű cselekvésektől a természet diktálta kiválasztódástól már a civilizáció felé tartó, de tapasztalatoktól terhes évezredek választották el őket.

A későbbi civilizált ógörög városállamok sokáig őrzik még a törzsi szokások szertartásait. A férfivá avatás ünnepe, a színpadi szatírjátékok állatalakoskodásai, a templomi szertartások, az évszakokhoz fűződő szokások még mind telis-tele vannak olyan táncokkal, melyek átmenetet képeznek a már előbb tárgyalt szükségszerű törzsi ritmikus varázslások és a látványosságszámba menő táncok között.

A világ másik pontján Indiában kétezer éve kialakult templomi tánckultúra maradt fenn. A hindu hit alapja a szankszrit nyelven írott védák mitológiai történetei. Ha valaki ezt a hagyományos módon, ritmikusan tagolva - félig énekelve olvassa, a képzett templomi táncos azonnal meg tudja jeleníteni a szóban forgó szent történetét. Szemeivel, kezével, ujjaival még elvont fogalmakat is ki tud fejezni.

Ezt a csodálatos tánckultúrát több mint kétezer évre visszamenőleg nyomon tudjuk követni. A hajdan volt " koreográfus " szándéka a szent történetek megértetése és megőrzése volt az írni, olvasni tudók számára is. A jelenetek mozgásai, a "koreográfia" ugyanúgy "megkövesedve" kanonizálva maradtak fenn két évezredig, mint a templomok kőbe faragott jelenetei. Mi volt előtte? Sok-sok szertartásszerű varázslat és mozgás, mely a körülöttük lévő megismerhető világot utánozta vagy megváltoztatni akarta. A régmúlt törzsi időkből az állatok utánzása, a különböző helyzetek vagy természeti jelenségek varázslatos előidézésének képessége maradt fenn. Ez épült be egy tudatosan létrehozott csodálatos tánckultúrába, mely talán a varázslóból lett ismeretlen koreográfus alkotásait őrizte meg napjainkig.

De kanyarodjunk egy kicsit vissza a tudatos varázslás küszöbéhez. Összegezzünk: ugye először még mindenki mozgás- és beszédkészségének megfelelően egyenértékűen vesz részt a "játékban", a "szertartásban". Még egyenértékűen cselekszik a közösség minden egyede, hogy az óhajtott sikert elérje. Később már irányítják őket. A jobb képességűek felülkerekednek, és meghatározóivá lesznek a színjátéknak. Némi iróniával kell mondanom, hogy ma "szólistáknak" neveznénk őket. Egy idő után a közösen "előadott" vagy irányított szertartás látványossággá, színjátékká válik.

Minket - hogy önmagunkról beszélhessünk - inkább az "irányított" szertartások érdekelnek. Az idők mélységes mélyében közelednünk kell a javak és a már nehezen kimozdítható szerepek szerint tagolt társadalomhoz, melyben elő-előtűnik a mámorosan, révületben ájulásig forgó sámánok, varázslók vagy szertartásmesterek verítékben úszó, csak földöntúlikra figyelő arca.