A turistahajó mindig lelassít, ahol a tompaszögben kanyarodó csatorna partján feltűnik az a flamandbarokk sorház, ami semmiben sem különbözik az összes többitől. Magas, szikár, a víz fölé hajol, a homlokzatán az elmaradhatatlan rúd és kampó – máskülönben hogyan vinnéd fel a harmadikra a kanapét? Az ezeréves fa csigalépcsőn biztosan nem.

Az idegenvezető tizenhat nyelven belebúgja a mikrofonba, hogy ez az Aranykönyök, és előad valami ellenőrizhetetlen sztorit a tizenhetedik századi kereskedőkről, kalózokról és tájképfestőkről. A turistahajó közönsége pedig kis szerencsével N. barátom fenekét pillanthatja meg a padlásszoba ablakában, ahogy az egykoron méltán oly népszerű amerikai tinédzser-életérzés manifesztációját, a mooningot gyakorolja. Azaz letolja a nadrágját. A turistahajó közönsége vakuit villogtatva tapsol, a kapitány gázt ad, és a hajó eltűnik az ezerháromszáz híd egyike alatt. 

Azt persze elfelejtették közölni a Gouden bochtra behajózó turistákkal, hogy az épület egyetlen igazi nevezetessége az évente itt csupán néhány keserves napot töltő, Rumcájsz küllemű báró, a világ talán legnagyobb természetfilmese.

N. barátom mutatott be neki, aki családi összeköttetései révén épp kétes gyakornoki és albérlői státuszban volt, az év nagy részében lakatlanul álló, amszterdami viszonyokhoz képest luxuspalotában. Különben is, Hugo-ról csak véletlenül derült ki, hogy báró, egy neki címzett levélből, és bár akkoriban már hatvan felé járt, mégsem átallottuk ezért cikizni. Mert Hugo-t ismerve bárónak lenni ciki volt.

Hugo egyébként csak vágni járt haza, Európába, meg hogy Stewie, a zeneszerző rákomponálhassa a zenét a mancslógató leopárdokra, ásítozó oroszlánokra, folyóparton ügető zsiráfokra, akiket Hugo szürke teflondobozokban pihenő Eastman-Kodak tekercseken hordott haza a rózsaszín szavannáról, ahol az ég is rózsaszín, és a homokról visszaverődő aranysárga derítés simogatja az alkonyatban lustálkodó leopárd bajuszát, míg sziluettjét ónix ellenfény karcolja bele a még néma tanzán éjszakába. Stewie-t, aki egy két négyzetméteres stúdióban üldögélt a pincében a szintijével meg a kütyükkel, Copeland-nek hívták, és nekem is csak később esett le, hogy ő volt a Pajtás kedves ismerős poszterén az a srác, aki a Police dobosa. (Tavaly újra összeálltak és nyomják a Synchronicityt meg a Roxanne-t.)

Szóval Hugo szenvedett Amszterdamban (ő Európának hívta, mint mindent, ahol volt villamos), és alig várta, hogy a filmjének utómunkálatait befejezvén visszahúzhasson Afrikába.

És hogy hogy csinál egy Hugo filmet Afrikában?

Elmondom.

Végy egy autót - ez szinte kizárólag Land Rovert jelent -, na de olyat, aminek legalább egy évig nem megy szét a motorja. Ez nehéz ügy, mert itt minden Land Rover százéves.

Szóval, ha megvan a kocsi, akkor minden reggel hatkor kimész a helyszínre, ahol kitaláltad, hogy forgatni akarsz, és ott maradsz este hatig. És nem csinálsz semmit. Két hónapig. Ezalatt az állatok megszokják, hogy jössz, mész, és megszokják az autód motorjának zúgását. Ha tönkremegy a kocsid, cseszheted, új autó, újabb két hónap.

Két hónap múlva már kimehetsz forgatni. Az autóban már bent van mindkét kamera, az egyiken a rettenetes hosszú teleobjektív és Hugo, a másikon a fele akkora teleobjektív és Matt. Megérkeznek. Leállítják a motort, kibocsátják a merevítő tappancsokat – ezek olyasmik, mint ami a daruskocsiknak van, hogy ne boruljanak fel. Nekik arra szolgál, hogy rezzenéstelenül álljon az autó. Ha elkészültek, várnak. Várnak, hogy olyan legyen a fény. Hogy érdemes legyen forgatni.

És akkor jöhetnek a csókolózó leopárdok, vadkutyák, flamingók. És a Land Rover kivágott oldalában zörögnek a filmkamerák, és a hosszú csövek messzire látnak. Muszáj nekik, mert emberi láb nem érintheti a Tanzániai Nemzeti Park területét. Mindent, amit látunk, egyetlen pontból rögzítenek, egyetlen három kilóméter sugarú körben játszódnak a jelenetek.

Aztán Hugo-ék hazamennek a tüskebokrokkal körbekerített táborba, ahol már várja őket Sally. Hugo átadja a listát: egy hiéna kacaja. Egy leopárd horkolása. Egy oroszlán gazellát üldöz, elejti, felfalja, böfög, majd ásít egyet. Sally bólint, majd fogja magnóját, a puskamikrofont, hőlégballonba száll, és nesztelen suhan a Nemzeti Park felett. Próbálja begyűjteni a listán szereplő hangokat. Akad olyan, amit csak fél év múlva sikerül. A Hugo-ék által rögzített képek hangjait vadássza hónapokig, narancsszínű léghajón az afrikai alkonyatban.

Nemrég itt járt Hugo volt felesége, a csimpánzosnő. Volt gorillásnő és orángutánosnő - valamiért a nők vonzódnak az emberszabásúakhoz. De Jane volt az első, és amikor megírta Az ember árnyékábant, akkor kezdett úrrá lenni rajtunk az evolúciós lelkiismeret-furdalás, akkor kezdtek halványulni a különbségek, és erősödni a hasonlatosságok, például egy csimpánz is simán letolná a gatyáját a turistahajó közönségének – hívtam fel rá N. barátom figyelmét. Ő erre vakaródzott egyet.

Jane kitalálta, hogy ad még egy esélyt a szerencsétlen Káinoknak, akik nap mint nap brutálisan mészárolják le testvéreiket, az emberszabású Ábeleket, meg úgy általában mindent, amire rátehetik szőrtelen mancsukat. Kitalálta a Gyökerek és Rügyek alapítványt, ami ha minket nem is, de talán a kölykeinket jobb belátásra téríti.

Ma már, amikor négyéveseknek is készítenek kamerákat, és a képalkotás színvonala nem is nagyon lép ezen túl, akkor a National Geographic első fotósai, Cousteau kapitány, Attenborough, Joy és George Adamson vagy Haroun Tazieff munkái olyanok, mintha a piramisokat néznénk egy gipszkarton lakóparkból. Százkilós vasládákat cipeltek a dzsungelek mélyén, a vulkánok tetején vagy a tenger alatt, bármikor kockáztatták az életüket, és ami fontosabb volt, felszerelésüket egyetlenegy snittért, egyetlenegy képért, amikor a repülőmókus kitárja szárnyait, és kétezer kocka per másodperc sebességgel kapja el röptében a sáskát. Nem beszélve a tengeralatti vulkánkitörésről, amikor mint tubusból a fogkrémet, préseli ki két tektonikus lemez a lávát bele a kamerába. Negyven évvel ezelőtt.

Kipusztultak ők is, mint az állataik, és a világok, amelyeket megörökítettek. De néha, ha mögöttük állt a nap, árnyékuk is képbe került a sivatag homokján, vagy sziluettjük tükröződött a nagy halak szemében.

És nyakukban fénymérő csillogott.