Ha a történet elmondható lenne egy mondatban, akkor így szólna: egy apa nyargal beteg kisfiával az éjben, a fiú hallucinál, az apa hiába nyugtatja, s mikor végre megérkeznek valahová, addigra a fiú meghal. A történet azonban nem mondható el egy mondatban, mert nem érdemes így elmondani. Hogy miért nem érdemes, az világos lesz, ha elolvassuk a verset, alább. Ha pedig a dalt is meghallgatjuk, akkor az is nyilvánvaló lesz, hogy a zene hogyan adhat még valamit hozzá a történethez, ami meglepő módon éppen nekünk van címezve.
Próbáljuk csak ki: nyissuk szét a jobb kezünket egy arasznyira (ez az oktáv, amivel a darab kezdődik) és az asztalon, a hüvelyk- és a kisujjunkkal kezdjünk el lassan, egyenletesen dobolni, úgy hogy két ujjunk egyszerre érintse meg az asztal lapját. Így: egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há (ez egy ütem). Ismételjük sokszor. Nézzük közben egy óra másodpercmutatóját. Először úgy üssük, hogy az egy-két-há, egy másodpercre essen, azután gyorsítsuk fel addig, amíg már két egy-két-hát ütünk egy másodperc alatt. A dal tempója még ennél is gyorsabb s az előadási utasítás forte. Üssük tehát egyenletesen, gyorsan, hangosan! És ez végig így megy, variációkkal az egész dalon át. Ugye, milyen kínzó? Pontosan így érzik magukat a hajszolt lovak is.
Janina Kucsevszkaja: Holdfény
Hallgassuk csak meg a zenét, üljünk fel arra a vágtató lóra! A helyzet ismerős lesz: a dal rólunk magunkról szól, fellengzősebben, az emberről, ahogyan ma él, görcsösen diktálva az iramot. Beteg a lelkünk. A lélek betegsége a mi boldogtalanságunk. Így hát rohanunk, rohanunk, el kell érnünk valamit, amitől, hitünk szerint, a lelkünk majd meggyógyul, s mi pedig boldogok leszünk. S ez a megátalkodottság vakká tesz bennünket. Már nem látjuk, hogy a lélek ebbe a hajszába belepusztulhat. Eszünkbe se jut, hogy megfordítottuk a dolgok rendjét: csak a lélek gyógyíthat meg bennünket. A gyermek bennünk persze mindent lát és mindig szól is. Tudja, hogy rajta másvalaki nem segíthet. Látja, hogy a hajszába belepusztul és szól, de mi már érzéketlenek vagyunk arra, amitől ő megrémül. Ugyan már, nincs is ott semmiféle Rémkirály. És nincs megállás, a hajszolt ló nem esik össze, sokat ki tudunk préselni magunkból, a testünkből, mindenből, amink csak van. Feszülő izmokkal, görcsösen verjük az oktávokat, egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há, egy-két-há, mert vége, hamarosan vége, mindjárt célba érünk. És megvan, megérkeztünk: na most, most kellene boldognak lennünk. De a lelkünk már képtelen rá. Belehalt a hajszába.
Pedig olyan egyszerű lenne: meg kellene csak állni. Épp egy pillanatra, de mindenkinek.
Janina Kucsevszkaja: A rémkirály fia
Hogy mi van? Mi ez a károgás? Hogy jön ide egyáltalán bármiféle szimbolizmus? Ugyan már, ez félreértelmezés, belemagyarázás! Ennek az egésznek semmi köze Goethéhez vagy Schuberthez!
Legyen, nem erőltetem tovább. A magam részéről a gyeplőt azonban visszafogom, a (magas) lóról ezennel leszállok, lerúgom a csizmám, a cuccaimat leszóróm a sarokba, megmosakszom, fehér inget veszek és elsétálok zenét hallgatni.
„Az Isten két arca”
Vásáry Tamás (zongora) és Tunyogi Henriett (tánc) előadása
Közreműködik: Hajnóczy Júlia, Brickner Szabolcs (ének)
2008. március 29. szombat 19.30
Fesztivál Színház
Műsor:
Chopin: b-moll szonáta
Liszt: Benediction dans la solitude, Mefisztó-keringő, Lorelei
Gounod: Ave Maria
Schubert: Erlkönig; Nachtmusik
Beethoven: f-moll ("Appassionata") szonáta, op. 57
Johann Wolfgang Goethe: A villikirály
