Bozsik Yvette most valóban meghökkentően szép előadást kreált. Idősebb s tapasztaltabb táncos generációk és fiatal titánok dolgozhattak olyan emberekkel, akiknek nem teljesen egészséges a teste s lelke. Mi úgy mondjuk - sérültek. Pedig ez egyáltalán nincs így. Vagy csak ez bennünk okoz sérülést? Attól függ, honnan nézzük. Mondjuk most egy színházi nézőtérről.

Kényelmesen ülök egy kényelmetlen székben, a Millenáris Teátrumban a Tánceánia fedélzetén. Kezem enyhén meghajlítva szabályosan kilencven fokos szöget bezárva a karfán pihen. Lábam engedelmesen enyhe hegyesszöget képezve a talajt nyomja. Törzsem a megszokott lanyhaságával egészíti ki a háttámla egyenetlenségeit. Előttem kék-balettpadlónak álcázott végtelen tenger. Távolban fehér vitorlák, bárkák közelednek felénk. Tizenhárom. Előttünk háttal a vezérhajó, egyenletesen ring. A kopasz kapitány jelre vár.

Néhány bárkának kerekei vannak, tolószék formájúak, másoknak fekete napszemüveg süt a szemükbe. Matrózok minden hajón, némelyiknek kicsavart a keze, lába, vannak közöttük világtalanok is, látszik, most ők vezetik az „egészséges” legénységet. Kínlódom a szavakkal, hogyan festhetném le azt, amit látok. Nem akarom leírni azt, hogy nyomorék, meg halmozottan sérült, meg vak, s ezeket most inkább a lomtárba dobom. Valahogy ilyen ez az amúgy gyönyörű magyar nyelv, nem tudom hová rakni, hogy egyenlőségjelet tegyek azok közé, akik most „játszanak” nekünk. Inkább azt írom - különlegesen kicsavart (továbbiakban KK) kezek, látványosan eltekeredett lábfejek, mindent látó szemek speciális érzékeny harmóniába vésett szimfóniája. A kapitány megadja a kezdő hangot. Táncolni kezdenek a víz tükrén, hullám lovagolnak.


Indul a flotta. Hangsebesség csomóval a küszködő lelkeinkbe. Belső hamiskás hangok ékelődnek a csendes szimfóniába, „Jaj miért kell ezt néznem, szegények minek teszik ki őket…”, de az ő invitálásuk erősebb a mélyebb vizeink felé. Valamiféle meghívó egy találkozásra, tudják, olyan parti, ahol te lehetsz én, s én meg te. Helycsere, fejcsere, szívcsere. Mindenáron akaró együttlét, a szó szerint m-a-g-u-k-k-a-l ragadó pillanat foglyai vagyunk. Különlegesen fojtó percek ezek, érzem az éter egyre laposabb, nehezebben vesszük a lélegzetet, néző-padtársaim pulzusa felgyorsul. Küszködnek. Le kell vetkeznünk az előítéletet, a fullasztó sajnálatot, a kínzó megkülönböztetésre való hajlamot. Ők most nem MÁSOK, hanem Egyek és komoly energia-lépcsőt kell „kőműveskednünk” szeretet-malterből, hogy feljöhessenek a tolószékeikkel s világtalan szemeikkel a szíveinkhez. Találkozás-rítus. E nélkül nincs igazi előadás.

Hirtelen valami történik velünk. Érzem, a csuklóm lassan deformálódik s kifordul, a térdeim felmondják a szolgálatot, a lábaim harminc centivel rövidebbek lesznek, s a szemeim befelé fordulnak. Elég izgalmas magunkba fordulva látni. Látok egy-két feszkó-csomót, méreg-zsákokat, a lélek-húrokra csavarodott előítéleteket. Már látom, hogy a vakok ezért is látnak jól. Belénk. Belülről a lélekkel. És így is tudnak táncolni a KK -s (különlegesen kifordult) társaikkal együtt. Lélektánc ahol mindenük összeér. Érzem, hogy a nézőtéri székek tolószékekké válnak, tapogatódzom, segítséget keresek, de a szomszédom kétségbeesett kereső ujjaiba botlok. Nem látok semmit és senkit. Csak a hangokra támaszkodhatom és a levegőre, annak finom rezdüléseire, csakis így érezhetem mások illatát és jelenlétét. Mindenki a nagy JAJ-t éli át, itt van valami Emma-féle orkán s transzformál minden létezőt.

De azután lenyugszunk, mint a felkorbácsolt tengerek. Bennem most az izgalmon kívül nincs más. Lelki szemeimmel látom, a kék tenger-balett padló átalakul, valami éteri hang azt mondja „Keljetek fel és járjatok”, az emberek a tolószékekből kiugrottak, és táncolni kezdenek féktelen örömükben. A vakok eldobják a fekete szemüvegeiket, s fehér botjaikat kihajítják a vihar tépte fekete-vitorlájú takarásba. A táncosok ezüstszínű felsőruhájukon legördítik a cipzárt, a mellkasukba nyúlnak és előrántják lélek-hárfáikat. Csak most értjük igazán, mikor olyanokká lettünk, mint ők, miért láthattunk kerekes székes Rómeó és Júliát, gyönyörű Izolda hableány-táncost egy KK-s Trisztán karjaiban. Kontact táncokba gabalyodott Troilus és Cressida kezeket, s lábakat, összetapadt törzsek reneszánsz ölelését, motorizált tolószékbe kényszerített Otellót s Jágót, a szenvedő Desdemónával.

Egy szemvillanás és visszatérünk a valóságba. Fény, meg nehezen beinduló taps. Már nem tudom, mi igaz és látszat - az életben ez gyakran így van, - de most nem kell más. A mellkasomhoz érek, érzek valamiféle kitüremkedést a pulóveremen. Lélek-gemkapocs kitűző, picinyke fekete szemüveggel.

Tisztelettel mondok köszönetet Bozsik Yvette-nek, a Gördülő Tánccsoportnak, a Tánceánia Együttesnek, Bóta Ildinek, Barkó Tamásnak, Bruckner Csabának, Fülöp Tímeának, Gál Eszternek, Gombai Szabolcsnak, Hasznos Dórának, Kálmán Ferencnek, Krausz Alíznak, Matatek Juditnak, Potoczki Gábornak, Puskássy Márknak, Samantha Kettle-nek, Sárai Ritának, Vati Tamás kapitánynak, Vágola Imrének, és Vislóczky Szabolcsnak.