Az élet minden területén dúl a ’80-as évek retrója: nemcsak az emósra belőtt kisfiúk és kislányok láttán rémlenek fel 20-22 évvel ezelőtti emlékek, de a most futó aktuális videoklipek, mozifilmek is egyértelműen visszaidézik a dekadencia évtizedét. Persze akadnak olyanok is, akiknek nem kell külön erőlködniük ahhoz, hogy 1988-as bukét hozzanak, ugyanis ez van a vérükben.
Hetek kérdése, hogy visszatérjen a színre a Whitesnake és a Def Leppard, hónapoké, hogy tanúi legyünk az Aerosmith és a Mötley Crüe ezredik eljövetelének, és eközben a második vonalra is érdemes figyelni, hiszen ott is olyan figurák kívánnak visszakapaszkodni legalább underground szinten a reflektorfénybe, akik annak idején lemezek millióit értékesítették világszerte. (Fiatalabbak kedvéért: akkoriban az emberek még pénzt adtak a zenéért, Magyarországon elsősorban nagy, fekete korongokat vagy kis műanyag tákolmányokat vettek, utóbbiakat kinézetükhöz igazodva úgy is hívták, hogy kazetta. CD is létezett persze, de még jobbára futurisztikus valaminek tűnt, a háztartások számítógép-eszközparkja pedig leginkább kimerült egy C64-esben vagy Videoton TV Computerben, ha egyáltalán, azokon pedig jól futott a Last Ninja és a Pacman, mp3-at azonban nem nagyon lehetett hallgatni rajtuk.) A mostanság visszatérők között ilyen egykori sztár például a White Lion vagy a Dokken, akiknek a neve a mai nagyközönség számára persze a világon semmit sem mond, de aki két évtizede rátapadt az MTV képernyőjére, alighanem találkozott velük.
A kaliforniai House Of Lords nem volt ilyen szerencsés: nekik valami miatt nem jött össze az obligát sikerballada, ami az egekbe katapultálta volna őket, de így legalább az egójuk sem kapaszkodott fel a sztratoszféra magasságába, és méltán szolgáltak rá a „kultikus” jelzőre. A KISS nyelvöltögető-vérköpő bizniszzsenije, Gene Simmons fedezte fel őket, hogy aztán 1988 és 1993-as szétszéledésük között három olyan lemezt (House Of Lords, Sahara, Demons Down) csináljanak, melyeket méltán emlegetnek klasszikusokként a hard rock vonal hívei. A zenekar ezután az összes hasonszőrű alakulat sorsában osztozott: tiltólistára kerültek, a Nirvana-érában még a nevüket is ciki volt kiejteni, aztán ahogy szép lassan véget ért a fakezűség és középszerűség évtizede, lassan visszaszivárogtak ők is. 2004-es első újonnani nekifutásuk, a The Power And The Myth még nem volt telitalálat, a 2006-os World Upside Down azonban már igen, a friss Come To My Kingdom pedig még annál is ellenállhatatlanabb.
Ha 20 éves vagy és életedben nem hallottál a fent emlegetett előadókról, vagy annyi jut róluk eszedbe, hogy cicanadrágokat viseltek, lehetőleg messziről kerüld el ezt a lemezt, mert menthetetlenül nyálasnak és patetikusnak, sőt, kifejezetten ódivatúnak fog tűnni. A mai, az énekes James Christiant leszámítva egyébként a régi gárdától teljesen eltérő összetételű House Of Lords minden tekintetben régisulis arcok gyülekezete, és nem is titkolják ezt: nem átallanak nagyívű, dúsan vokálozott refréneket írni, hosszú, többkörös gitárszólókat játszani – Jimi Bell azok közé tartozik, akiknek érdemes is, és ez ugye manapság egyre ritkább – , billentyűs szőnyegeket tolni a békebeli rádiórock alá, és így tovább. A szövegi tematika sem éppen agysebészet, jobbára a jól bevált „férfi-nő-mi lesz a világgal, ha ez folyik tovább” vezérfonalak irányadóak, de jobban belegondolva a "számbáditoldmí detjúhevögörlfrend" vonal sem sokkal mélyértelműbb ennél, legfeljebb a csomagolása korszerűbb. Annak idején AOR-nak, adult orientated rocknak hívták az ilyesmit, és roppant találóan. A House Of Lords tagjai is szimpatikus, enyhe úszógumisodásnak indult negyvenesek, és a zenéjük is olyan, amit a dühöngő korszakon már túllépett harmincas-negyvenes korosztály tud leginkább értékelni. Vagyis világot váltani már nem akarnak, csak szórakoztatni, nem szeretnék lejátszani egymást a deszkákról, pedig képesek lennének rá, és nyilván olyan álmokat sem dédelgetnek már, hogy egyszerre lesznek a Rolling Stone, a Bravo és a Wan2 címlapján. Tét nélkül zenélnek, és ez a görcsmentesség minden pillanatban érezhető. Erőlködés nélküli nívó – annak idején is ettől emelkedtek ki a mezőnyből, és most sincs ez másként.
A zenekar április 2-án, szerda este az A38 Hajón koncertezik.
