2008. március 28-án lenne 94 esztendős Bohumil Hrabal csehszlovák író. Az alábbi emlékképek régebbi születésnapokról szólnak, azóta sok minden megváltozott – az is lehet, hogy már Hrabal sem igazán aktuális, csak nekünk, a középgeneráció tagjainak, és talán már csak az írásaiból készült filmek tartják életben legalább emlékét.

Mindegy, mégiscsak Mester volt, számomra legalábbis, a Mesterek pedig az örökkévalóságban és a pillanatban élnek, a többi nem számít, úgyhogy nincs mit tenni, mint elmenni egy kocsmába és egy korsó pilzenivel többet inni a kelleténél… Isten éltesse, egészségére, Mester!


1989

Csak csöndesen szabad sírni, csöndesen, mert vannak rajtam kívül sokan, akiknek jobban fáj mindez. Csak csöndesen, nehogy Vladimír megsejtsen valamit a Világmindenségben, nehogy Egon Bondy fejéhez kapjon és egy „kurvafix” kiáltás kíséretében összeroskadjon Neruda utcai lakásában.

Csak csöndesen, hiszen a Mester hetvenöt éves, a többiek pedig már úgyis tudják. Leginkább Vani¹ta úr, aki három esztendeje még oly csodálatos tizenkettes smíchovikat csapolt... Csak csöndesen szabad siratni Isten báránykáit, akik közül most újra elmenekültek néhányan.

Első utam megint a Világ büféhez vezetett. Egy sör, egy knédli, néhány messzire űző tekintet, amely errefelé minden turistának kijár, és amit csak nehezen lehet enyhíteni néhány cseh szóval. Azután irány a Hausmann-söröző, ahol Vani¹ta úr löki majd asztalomra a túlcsorduló korsókat. Vidám séta a Rosenberg utcán, még két sarok, és előtűnik a „Bratrská ulice” jólismert, kopott zománctáblája. Öreg lámpaoszlopok, amelyekre még Boudník vetette fel lábát, hogy a ráomló fényben megkösse cipőfűzőjét, a sarki rendőrség, ahol Egon Bondy feje végigszánkázott a vasredőnyön, jobbfelé a távolban a Palmovka megálló, még egy sarok, és...

És semmi. Szégyenkezve veszem elő a térképet, azt hittem, még ennyi év és sör után is biztosan tudom az utat ezen a környéken. Egy idős néni megáll előttem, kedves sajnálkozással kérdezi: „Centrum?” Hát persze. Egy turista, kezében térkép, amint kétségbeesetten nézi a letarolt, feltúrt városrészt. Alig tudom kinyögni: „Ne, ne... Pivnice U Hausmannù...” A nénike kíváncsi arca felragyog, és a romok mögé mutat: „Metro, metro!”

Csak nehezen értem meg válaszának igazi jelentését. Metró? Hogyhogy metró, miféle metró? És előreszaladok. Romok, daruk, bulldózerek. Megtorpanok, és némi tétovázás után a másik oldalról, a romokat megkerülve indulok Vani¹ta úr sörözője felé. Leomlott falak, ablakkeretek, tégladarabok mindenfelé. Lehunyom a szemem, kicsit szédülök, ez most nem csak a sok sör, és mire megint látok valamit a világból, már a Palmovkánál vagyok.

Csak csöndesen szabad sírni, mert vannak rajtam kívül sokan, akiknek jobban fáj mindez. Csak csöndesen, hiszen egyszerű turista vagyok csupán, aki egy könyv alapján talált rá három éve ezekre a libeòi utcákra, ahol a három jóbarát élt, meg a kocsmára, ahol Vani¹ta úr bikacsökkel támadt az éjnek idején sörért rimánkodó Bondyra. Egy turista csupán, aki fejébe vette, hogy éppen ezen a helyen fogja asztalhoz koccantani a remegő habkoronájú serrel telt korsót a Mester 75. születésnapjának tiszteletére. Soha szomorúbb születésnapot! Már csak egyet tudok biztosan: többé nem szállok fel arra a metróra, amely Libeòbe visz, a metróra, amely felzabálta legkedvesebb prágai utcáimat.

Ez kurvafix!

1994

Éppen öt év telt el azóta, közbejött egy gyöngéd forradalom, jelenleg éppen az átmeneti kapitalizmus terheit nyögi a Városok Anyja, Arany Prága. De egykori ígéretemhez hű maradván, az 1-es villamossal zötyögök Libeò felé, és a Palmovkánál leszállva arra gondolok, hogy amiképpen a kommunizmust, úgy majd ezt a réméséges kort is átvészelik a polgárok - amúgy csehesen...

Éppen öt év telt el azóta, és most újra itt vagyok - Hrabal úr 80. születésnapján. Elsétálunk a Gát utcáig, pontosabban annak hűlt helyéig, hiszen egy utca, amelynek egyik felét lebontották, aligha érdemli már nevét. Akkor hát elsétálunk... az Örökkévalóság Gátjáig.

Éppen öt év telt el azóta, bezárt már a Világ büfé is, mellettünk metró-lejáratok és egy hatalmas buszpályaudvar, ahonnan Hrabal úr „mindennapi miséjére” indul Kerskóba, megetetni macskáit, akik még evilágon tartják.

Éppen öt év telt el azóta, hogy magányosan bolyongtam a romok között, és most itt ül egy betonfal melletti fapadon őfelsége pincére, körülötte fotósok hada, és úgy 50-60 ember, néhány magyar is. Habzik az ingyen csapolt sör, és amikor két korsó lehajtása után végre elő merem venni gépemet, úgy érzem, mintha egy védtelen, megfáradt öregemberbe kellene belelőnöm. S hogy miért nem esik össze holtan a számtalan találattól, azt csak később értem meg.

Praha és Hrabal. Prahrabal. A szó jelentése „ős-Hrabal”, miként az Urquell, azaz csehül Prazdroj ősforrásnak fordítható. Prahrabal úr, az őskövület, aki még mindig a Tigrisben vagy a Hynku-ban üldögél esténként, akinek még mindig élénk a szomja és a tekintete, aki egyszerre dühös és szelíd, zsarnok és alázatos, egyszóval igazi huszadik századi barbár. Ott ül a padon, és az egyetlen, ami igazán más benne, mint azelőtt, az az örök szomorúság a szemében. Vajon mikor dőlhetett el végérvényesen, hogy az állandónak hitt huncut-bölcs mosoly helyébe a fájdalom költözik? Vladimir Boudník földi pályájának végeztével? Vagy a Gát utca 24. sz. ház lebontásakor? Esetleg… voltaképpen mindegy már. Lám, ő is csak legyint és beint egyet a fotósoknak, feláll és odamegy ahhoz az asztalhoz, amely az Örökkévalóság hűlt helyén áll megterítve. Úgy kutatja a szempárokat, úgy mered valahová, mintha már egy másik dimenzióból nézne ránk – úgy, mint aki akaratán kívül lett halhatatlanná még életében, mint akit a Jóisten valamiért itt hagyott (Itt felejtett? Akkor bizonyára jól meglesznek együtt odafent…), élő emlékezetként a szebb időkre, amelyek már csak könyvekben és emlékekben élnek…

Lassan oldódik a hangulat, fölelevenednek a régi emlékek, folyik a sör, Hrabal úr is el-elmosolyodik, széles taglejtésekkel magyaráz, néha átnyúl odaátról, hogy dedikáljon egy-egy könyvet, aztán a járdára szögeznek egy réztáblát: EZEN A HELYEN, AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG GÁTJA 24. sz. HÁZBAN ÉLT A XX. sz. ÖTVENES ÉS HETVENES ÉVEI KÖZÖTT BOH. HRABAL IRÓ. Ennyi – a lényeg benne van.

Ezután az időközben 80-100 főnyire növekedett kis csapat a Gát utca megmaradt oldalára áramlik, ahol a három barát egykori kedvenc hentesüzlete ezen a jeles napon ingyen osztogatja csemegéit: füstölt heringet, halsalátát, sonkát, disznósajtot. Aztán Hrabal úrral elhajt egy automobil a Tigrisbe, ahol késő estig folytatódik még ez a különös hangulatú születésnap…

Mi pedig, akik Libeòben maradunk, újabb seritalokkal dagasztjuk tovább afelett érzett büszkeségünket, hogy részesei lehettünk néhány pillanatnak, amelyekben felsejlett az Örökkévalóság, sőt néhány újabb korsó után már úgy érezzük, hogy voltaképpen mindannyian az Örökkévalóságban élünk, amely azonban legtöbbször csak egyetlen, rövidke pillanatig tart…

1999

Van ebben valami mágikus, mondanám legszívesebben, de az is lehet, hogy ezt nevezik realitásnak, szóval az a lényeg, hogy mindig ötévente ragadok tollat, hogy írjak valamit Bohumil Hrabalról, a mágikus realizmus nagymesteréről. 1999. március 28-án lett volna 85 esztendős itt a földön, és csak valamivel több, mint három éves kisded amott, az Örökkévalóság Gátján is túl, ahol a Jóisten tejfellel eszi uzsonnára az epret, és ahol reményeim szerint a borok mellett néha korsót is kezébe ragad, pilzenivel teltet… Legalábbis amióta ott van vele B. H. csehszlovák író.

Ez a nyolcvanötödik, ez sem sikerült vidámra éppen, pénteken a Tigrisben megtudtam, hogy vasárnap nyitják meg Nymburkban a Hrabal-múzeumot (e városka sörgyárának volt gondnoka Francin, bár a Sörgyári Capriccio című filmet nem itt forgatták, hanem egy dél-morva kisvárosban), hogy még aznap este lesz premier előtti bemutatója a Vladimír Boudník életéről és haláláról forgatott dokumentumfilmnek (talán emlékeznek még, ő volt a Gyöngéd barbár…) és hogy Hrabalék egy régi jóbarátját levihetem kocsival Nymburkba. Nosza, már szombaton felkerekedtünk, hogy egy kicsit szemrevételezzük a terepet, hát igen, Hradi¹tko egy kedves kis falu, Kerskóban ott a Hájenka nevű vendéglő, amelyet jól ismerhetünk a Hóvirágünnep c. filmből, és hát a környék… Óriási fenyves, hatalmas telkekre osztva, akkora kertekkel, hogy a hétvégi házak vagy egyenesen villák elvesznek bennük… Jól választott Hrabal úr, pontosabban a felesége, Pipszi: ez valóban amolyan földi Paradicsom, ahol az ember elrejtőzhet a városi civilizáció elől, a madarak és a macskák közé. Eleddig azt gondoltam, hogy életem utolsó évtizedét egy görög szigeten fogom eltölteni – most elbizonytalanodtam. „Szerencsére“ a környékbéli lakosoktól megtudtam, hogy a környéken lehetetlen házat, vagy akár csak telket szerezni: eladó lakóépület nincs, egy-egy telek ára pedig egy magamfajta földi halandó számára szó szerint megfizethetetlen. Sebaj, egy megvalósíthatónak hitt álommal kevesebb, így van ez, ha öregszik az ember – egyre könnyebben lemond az újabb dolgokról, és egyre jobban ragaszkodik a régiek emlékéhez.

Nymburkba a tervezettnél korábban érkeztünk, végigsétáltunk hát a városon és szinte mindent megtudtunk: hogy a sörgyár melyik épületében laktak Hrabalék, hogy hol állt a színház, amelynek deszkáin a szépséges Mama játszott néhanap – éppencsak a legjobb kocsma volt zárva, mindannyiunk bánatára… Arra mindenesetre jó volt mindez, hogy hangulatilag kellőképpen felkészüljünk a múzeum-avatásra, Nymburk főterétől fél perc gyaloglásra van az épület, a Hrabal fotókiállítás csak időszaki, de a három berendezett szoba a Mester személyes holmijaival és a régi sörözők hangulatával bármikor megtekinthető…

Kora délután újra autóba ültünk, irány egy kicsinyke, jelentéktelen falu, ahol Hrabalék családi sírja van, aztán egy sör a kocsmában, ahol a halotti tor volt, az volt csak a mulatság, emlékezik M. úr, egyikünk egy nejlonzacskóval a kezében ment ki a sírhoz, abban volt a Mester urnája hamvas hamvaival, de cefet hideg volt és beletett egy üveg rumot is, és a rum hamar elfogyott, visszament hát a kocsmába újabb adagért, de addigra már elfelejtette, hogy hol is tart a ceremónia, így aztán leült egy asztalhoz és söröket rendelt, és amikor a temetés végeztével mindannyian visszamentünk, hát dühösen nekünk rontott, hogy mit képzelünk, ennyit késni egy temetésről, és visszaráncigált mindannyiunkat a sírhoz, hiába tiltakoztunk, és ő elővette a nejlonszatyrát, amiben az urna volt Hrabal hamvas hamvaival, de a zacskóban már csak egy üres rumosüveg volt, csoda történt, kiáltotta, mi pedig szépen visszakísértük a kocsmába, és hátbavágtuk kedélyesen, de hát Jarda, nem emlékszel, azt az urnát már beletettük a sírba, ám ő csak jajveszékelt tovább, hogy alighanem megitta a Mestert és a rumot meg beledöntötte a sírba…

Egyébként igaz, hogy a síron – Hrabal kivánsága szerint – egy régi sörösláda van, és ezt fedték be a búcsúztatók kavicsokkal.

Ekkorra már csak a kerskói ház megtekintése maradt, elhagyatva áll a telek közepén, bezzeg amíg Hrabal élt, meséli M. úr, tárva-nyitva volt az ajtó és bárki bemehetett, most szomorú látvány, az örökösök nem tudtak megegyezni szinte semmiben, de ez a legkisebb baj, legyint M. úr, nézzék, milyen üres itt minden, a macskák már sehol, állitólag sokan meggazdagodtak abból, hogy mindenféle macskákat adtak el idegeneknek azzal a kommentárral, hogy az Öreg cicái közül valók, szegény Hrabalnak valóban sok macskája volt, de ennyi egész Kerskóban sem fért volna el, no mindegy, mehetünk vissza Prágába, sóhajtott M. úr, lám, ennyi sikerült a 85. tiszteletére, és a Hrabal-ház általa éppen az imént levizelt kerítésre mutatott, hát igen, ez is valami, talán a legtöbb, amit az ember ilyen pillanatban megtehet…