A Denevérszárnyú Angyalnak három karja volt, 
és huszonötezernél adott szabadjátszmát. Az eredeti moziváltozat csak nehezen volt rekonstruálható az eredményjelzőn hátulról megvilágított jelenetek alapján, ám annyi mindenesetre kiderült, hogy a szőke nagymellű miniszoknyás, és a zöld nyakkendős fehéringes a történet folyamán már többször is egymás szájának esett, sőt, ha bekerültél a három villanygomba közé, akkor a szőke így szólt: - Oh darling! Mire a Denevérszárnyú Angyal: - Hahahaha! – És akkor jött a powerball.

A powerball alapvetően egy szemétség volt, mivel fele olyan könnyű volt, mint a többi golyó, és ráadásul fehér. Namármost, ha fél órán keresztül koncentrálsz az ezüstszínű acélgolyókra, és belöknek eléd egy fehéret, amit csak fele olyan erősen üthetsz meg mint a többit – nos, akkor elvesztél. El is vesztünk mindannyian, Clara Georgie, Boo, és a fiúk. Egyvalaki volt csak a Lila Ingoványban, aki szinte korlátlan ideig tudott játszani, mert mindig elérte a huszonötezret: maga a Denevérszárnyú Angyal. A Denevérszárnyú Angyalt Dicky Hobbsnak hívták, és a nyolcvanas évek elején telepedett meg Amszterdamban, azon okoknál fogva, amelyekért az emberek általában Amszterdamba települnek: Dickey homokos volt és hernyós, ám mindkét vonalon igen stabil, és ez életmentő tulajdonságnak számított azokban az években, amikor úgy hullottak a HIVesek mint a legyek. A korlátlan lehetőségek hazájából jött szerelmesével, Rickkel, mivel ott nemigen tűrték meg a korlátlan embereket.


Mindketten túl voltak már a hatvanon, amikor megismerkedtünk a Lila Ingoványban kilencvenhárom tavaszán. Dicky reggel tíztől délután hatig egyfolytában flipperezett, kisebb megszakításokkal. Hatkor aztán érte jött Rick, és hazamentek.

Én közepesen jó játékosnak tartottam magam. Sosem volt annyi pénzem, hogy igazán profi legyek, mert amíg kiismersz egy játékot, az bizony jó néhány gulden, de gyakran nyertem söröket, meg whiskyt, és ez nekem tökéletesen megfelelt. Azonban Dickey volt a Mester. Teljesen másképp játszott, mint mi.

– Rosszul fogjátok meg az egészet – mondogatta nekünk. – Ez a játék egy gravitációs probléma, tehát a Föld ellen játszol, ezt sohase felejtsd el. Próbálj meg meditatív úton közeledni a géphez. Ernyeszd el az izmaidat. Merev csuklóval nem lehet flipperezni! És rámászni sem kell. Fuck your girl, not the game!

Hát igen. Mi mindig csípőből csináltuk, mint mindent akkoriban, volt aki lumbágót kapott egy komolyabb játszma után. De Dickeynek csak az ujjai mozogtak. És egyszer, egy szerda délelőtt, egy turista száz dollárjáért negyvennyolcezer-hatszáztizenötig jutott egy golyóval – bekötött szemmel!

Ekkor kezdtem el hinni neki. Hogy nem nézni kell, hanem érezni a dolgokat. És siklani rajtuk, nem belegabalyodni. Csuklóból, két ujjal.
De hát Dickeynek könnyű dolga volt. Először is ott volt neki Rick, aki érte jött, és dolgozott helyette. Másodszor pedig: tényleg Dickey Hobbs volt a Denevérszárnyú Angyal.

Ez volt az utolsó filmszerepe az ötvenes évek Horrorholywoodjában. A Denevérszárnyú Angyal Dickey Hobbsszal egyike volt az álomgyár sablonthrillerjeinek; legalább is Dickey szerint komolyabb visszhangja nem volt. Ám célját elérte: alibiként szolgált az autósmozikban szeretkező elvis-frizurás aranyifjaknak.

Míg Dickey rémálarcban, denevérszárnyakkal üldözte a kastélya folyosóin menekülő Zöldnyakkendőst és Miniszoknyást, ezalatt a Chevykben megfogantak a vietnámi veteránok és a hippik.

Mikor aztán a nyolcvanas évek végén megjelentek a Régi Nagy Amerikai Hülyeségek cselekményét feldolgozó olasz flipperek, a Denevérszárnyú Angyal sem kerülhette el sorsát. Így hát egy szép napon az őszülő halántékú Dickey Hobbs szembetalálkozott önmagával az amszterdami Lila Ingoványban. És nem is váltak el soha többé.
Ezt mesélte nekünk a Mester. Aztán érte jött a sápadt, jelentéktelen kis Rick, és hazavitte. Én meg elköltöztem egy másik kerületbe, és csak néha-néha láttam őket. Egyszer például Ricket. Bánatosan üldögélt a söre mellett egy kávéház teraszán. Kérdeztem mi van velük, mondta hogy jól vannak, nincs semmi különös. Kérdeztem flipperezik-e még Dickey, mondta hogy igen. Aztán odaadta a névjegyét. Hogyha valami van. Hát hívjam csak fel őket nyugodtan. Így tudtam meg hogy Rick Durstnak hívják.

Három évvel később megismertem egy lányt, Norának hívják, filmekben dolgozunk, mindenfélét. Az ő könyvei közt akadtam rá az Amerikai Horrorfilmek Antológiájára 1933-1965. Kikerestem a Denevérszárnyú angyalt. A cikkben szó volt a rendezőről, az operatőrről, és mellékelték egy korabeli plakát kicsinyített másolatát is. Egy nagyítóval sikerült kibetűznöm a szereplők nevét. Azonban Dickey Hobbs nem volt a stáblistán. A címszerepben Rickey Durstot hírdette a plakát.

Clara, Georgie, Boo, és ti fiúk, meg te is drága Noel, akinek a neve karácsonyt jelent, szóval ha éltek még Amsztredamban, vagy bárhol a Világon, tudjátok meg: nem Mesterünk, Dickey Hobbs volt a Denevérszárnyú Angyal, hanem a szerelme, a csöndes, jelentéktelen Rick Durst.

De ez nem baj. Mert aki majdnem két szabadjátékot csinál egy golyóval, bekötött szemmel, annak minden megbocsájtható!