A legrosszabb számban is van valami olyan részlet, amiről tudjuk, hogy senki más nem tudna olyat a mezőnyben. Rossz számok? Hát igen: nagy az arány. És mi teszi helyre ezt a problémát? A rengeteg önreflexióban megnyíló, idegesítően és szórakoztatóan nagy öntudatú lírai én. Az önmítosz építése. A most felsoroltak java egyébként akár Ady Endrére is áll. Csak mondom.

Engem egyáltalán nem érdekel a rap. A magyar zenei mezőnyben mégis kevés olyan előadót tudnék mondani, aki jobban érdekelne, mint Dopeman. Érdeklődésem nem szól stílusnak, nem szól minőségnek, életformának sem – viszont: van, és egyszerűen nem tudom hova tenni.

Kétségeim

Évek óta kétségekkel küzdök: valóban tetszik ez? Hiszen mi van itt? Olykor dühítően pongyola szövegmegoldások, melyek nagy részére azonnal rávágnám a jobbat; egy általam abszolút nem ismert szubkultúra (Józsefváros és ami ezzel jár), állandó ok a kétkedésre, hogy valóban az jelenti-e ezt a közeget, ahogy D. bemutatja; a szöveg alatt pedig olyan zene, aminek helyét (ízlés ide vagy oda) nem tudom bemérni.

D-nek mindenképpen köze van a valósághoz. Mondom máshogy, mert ez nagyon dope-os volt. Tehát: kapcsolatot tart a társadalommal. Az országgal. Az adott lemez megjelenési évével. Fene tudja, fáj-e neki az itt folyó rémmese, de hogy szóvá teszi, az biztos. Nem csak szubkulturális jelenségekben keres és talál témát: páratlanul nagy a merítés közege. A legnagyobb a hazai színtéren. Ja, hogy ezzel csupán a rapzene funkciójára csodálkoztam rá? Nem hiszem, hogy csak ennyiről van szó.

Mert költészetet látok bele. Kérek mindenkitől egy kis asszociációs bátorságot. Mert nem azt mondtam, hogy költészet. Hanem hogy a saját fényszűrőm átenged D. világából olyan sugarakat is, amelyekben a költészet alapfunkcióira ismerek. Nem mondtam tehát, hogy Ady Endréhez vagy bárkihez mérhető. (Hősünk egy korábbi dalszövegében ezt az összehasonlítást megteszi helyettem is.) És ha idáig sikerült ugranunk, akkor lássuk, milyen D. költészete.

Közérzet, nem közbeszéd

Semmiképpen nem akar megfelelni. Nem akar korrekt lenni, megfelelni társadalmi kasztoknak, kiadóknak, tekintélyeknek – ó, ha ez a mai költőkre, írókra (mondom gonoszabb szóval: irodalmárokra) jellemző lenne! Ha megáll egy adott ponton az inkorrektségben, akkor azt nem érdekből teszi, hanem mert nem esne jól neki továbbmenni. Pedig milyen könnyű lenne platináig jutni egy kis szoftzsidózó rappel a mai Magyarországon! És nem. Vállat ránt a várható visszajelzésekbe, mert vélelmez maga alatt egy rá fogékony, egynemű közönséget. Amit viszont halmazonként minden félelem nélkül megbánt, hiszen nekimegy a fukszos kidobófiúknak vagy a szolis ringyóknak – akik ugyanúgy részei lehetnek ennek a befogadói hátországnak. De ez nem érdekli. Nem a közbeszéd adja neki a témákat. Hanem a közérzet. Van különbség. Az elsőt a szaglás érzékeli. A másodikat emocionális fogékonyság. Empátia. Önirónia és humorérzék. Van ám! Az amerikai rapperekről mondja: „ha kihullik a dandó, van platina fogsor, de mi inkább, tesó, mossunk fogat sokszor”. Nem művelt, de intelligens. Nem úgy intelligens, hogy „megvan a magához való esze”: kifejezetten az. Meglepően az. Erős sorokra való késztetés. A legrosszabb számban is van valami olyan részlet, amiről tudjuk, hogy senki más nem tudna olyat a mezőnyben. Rossz számok? Hát igen: nagy az arány. És mi teszi helyre ezt a problémát? A rengeteg önreflexióban megnyíló, idegesítően és szórakoztatóan nagy öntudatú lírai én. Az önmítosz építése. A most felsoroltak java egyébként akár Ady Endrére is áll. Csak mondom.

Az új lemez

Az új lemez, amelynek már a címében is van egy helyesírási hiba, olyan borítóval jelent meg, hogy csettintettem. Ez igen: a két fejes a célkeresztben. Ez igen: hiszen nyilván D. is tudja, hogy nem talál föl ezzel semmit. Nyilván tudja, hogy kapitális közhely ez a borítófotó, ahonnan már csak nyerni lehet. És én azt gondoltam, hogy éppen ezért: olyan politikusnyuvasztás következik, amitől a hajam égnek mered. Néhány éve, Az Országház fantomja idején derült ki, hogy a politizálás nagyon-de-nagyon jól áll neki. Megformálta, majd belakta, majd a nulláról a csúcsra vitte a közérzeti témájú könnyűzenét. Gondoltam, hogy ha még erre is húz egy lapot… de nem húz. A fene egye meg, nem húz. A politika csak hivatkozás szintjén jelenik itt meg, egy kis idézet az őszödi beszédből, egy hülye sorpár, amivel könnyű reklámozni a lemezt (valami olyasmi, hogy Orbánra, Gyurcsányra ugyanúgy rímel a sátán), és kész. A gazember egy webes videóban elmondta, hogy ez van most az országban, tehát ez kerül a borítóra, majd visszakérdezett: mért, tegyek rá két meztelen csajt? Még igaza is van. Vajon a rajongás tünete-e, hogy ezzel a magyarázattal már kifejezetten tökös dolognak tartom a borítót?

A lemezt kísérő felhajtás egyik oszlopa volt az említett két sor, a másik pedig az a tény, hogy Dopeman apa lett. És tényleg: babás dal, kevesebb csaj – és nehezen foglalnám össze, hogy a kiesett lemezidő milyen más, értelmes dologra megy el itt. Mert… a szokásos vendégművészekre. Itt van MárkyPapa, a D.-féle tehetségkutató győztese, nem is nyomja rosszul. Bizonyos Delagodo is feltűnik a tracklistában egy felejthető, közös számmal. A Latinovits-hangú Baráth Gyula szintén kap egy kis röpködésre lehetőséget. A bátyushoz képest viszonylag egyszerű képletű embernek tűnő (a lányoknak magát az iwiw-en is figyelmébe ajánló) KicsiDope jelenléte állandó. Egy Színes kép című, Fábián Juli énekelte, Dopeman írta dal is van itt, ráadásul ez az egyik csúcspont. Ez a lemez második fele. Lényegesen gyöngébb az elsőhöz képest.

Ez az első rész pedig friss-ropogós. A címadó klipszám rendben, a Színház alig egy percével a műmájer, izomporozós majmok vannak elküldve nagyon, nagyon pontosan, A Srácok az uccán a lemez talán egyetlen emblematikus Dopeman-dala, itt még a zenéről is világos, hogy hibátlan. A lehangolt A Pénz + Az Egó egy régi adósság: a valamikori kolléga Ganxsta Zolee kapja meg a magáét, ugyanakkor érződik, hogy hősünknek legalább annyira fáj ez az őszinteség, mint a célszemélynek fog. Elgondolkodtató a felsorolás D. részéről: ki mindenkinek a legszebb pillanataihoz (Ganxsta, Majka, Tyson) kellett az ő munkája. Hogy mi lett azóta, azt szintén pontosan foglalja össze két sorban: „fiúk, amióta a Dopeman nektek megszűnt, / a varázslat eltűnt”. A rádiókból pusztán a címe miatt száműzött, abszolút slágeresélyes, vidám Stricitánc szintén kiváló.



De a lemez sajnos nem a legjobb lemez, ezzel nehéz mit csinálni. Nagy dolog az is, hogy nem is bont le semmit az eddig fölépített imidzsből – pedig rappernek furcsa fejlemény lehet a monogámia és az apastátusz, ez tagadhatatlan. Egyfajta költői probléma: most az lesz érdekes a következő lemezen, hogy mihez kezd vele az a ritka tehetség, ami hősünkben megvan, és már említeni is bolondság.

Forrás: KultúrPart