A gyászmisén csupa olyan, nekem rég nagyon fontos és szívemnek ma is kedves ember között ültem, akik közül sokan még 18-20 éves koromban láttak utoljára, és az ő valóságukban fehérzoknis, friss vidéki hús maradok örökre. Semmit nem tudnak az azóta eltelt életemről, és ha mégis, az inkább véletlen: valahol megakadt a szemük. De ha értesültek is bármiről, amit azóta csináltam, az sem írhatja fölül bennük az évtizedes képet.
Két hete váratlanul meghalt a fogadott apám. Így nevezem azt az embert, aki a gyerekkor utáni első éveimben eligazodni segített a nekem akkor vadonatúj Budapesten. Nem is mondanám, hogy fontos volt, mert pontosabb, ha azt mondom: mindenem, az öltözködésem, a barátaim, a szerelmeim, a zenei ízlésem, a hanghordozásom, az olvasmányélményeim: mind-mind benne lettek megmérve és megítélve. Ő hívott meg először sörre, és arra is ő bírt rá, hogy azt csináljam, amit ma csinálok. Aztán jó 5-6 éve eltávolodtunk egymástól, csak néha futottunk össze, és akkor sem volt megbeszélt a találkozó.
A gyászmisén csupa olyan, nekem rég nagyon fontos, és szívemnek ma is kedves ember között ültem, akik közül sokan még 18-20 éves koromban láttak utoljára, és az ő valóságukban fehérzoknis, friss vidéki hús maradok örökre. Semmit nem tudnak az azóta eltelt életemről, és ha mégis, az inkább véletlen: valahol megakadt a szemük. De ha értesültek is bármiről, amit azóta csináltam, az sem írhatja fölül bennük az évtizedes képet. Egy egyházi légkörnek, pláne ha valaki búcsúztatásáról van szó, mindig stimuláló hatása van - akkor is, ha az, aki meghalt, javíthatatlan (idegesítően és imádnivalóan) ateista volt. Elég volt egy légtérbe kerülni velük és a szellemmel ahhoz, hogy megint abba a valóságba kerüljek. Kétségbeejtő volt. A mai életem utópiának tűnt a mába idéztetett múltban: feleség, gyerekek, lakáshitel, könyvek, kétségek és más magabiztosság. Hátborzongató volt elképzelni, hogy ez lesz velem.
De nem is ez volt igazán érdekes. Hanem hogy milyen odaadással lettem megint gyerek egy estére. Nem akartam beszámolni semmiről, ami azóta lett, nem sóhajtottam föl közöttük, hogy jaj, idén harmincéves leszek - azt akartam, hogy ugyanolyan bájos súlytalanság, játékosság, infantilizmus vegyen körül, mint akkor. (Persze ez már más helyiértékű viccelődés lehetett - folyton az a mondat jutott eszembe, amit talán Karinthy mondott, amikor már egy évtized óta sorra haltak a nyugatosok: már vagy tíz éve csak röhögni járunk temetésekre. Mert, ugye, máshogy nem lehet elviselni.) Szóval megmutattam magam és azt, hogy semmi sem változott velem, és lehet, hogy a legjobb az lesz, ha csak egy újabb temetésen látom viszont őket. Mert én sem akarom másnak látni a világukat, csak olyannak, ami engem valamikor kitanított, nevelt, szemléletet és biztonságot adott. Nem akarom tudni, melyik hogyan ment szét a feleségével, nem akarom látni a gyerekeiket, akiknek a keresztelőire én már nem kaptam meghívást, nem akarom tudni, melyik hogyan került ki a körből és melyik szokott rá az alkoholra, le a dohányzásról. Annál sokkal jobban szeretem őket, mint hogy bedobjam az ideájukat a valóságért.
Annak sem örültem, amikor fél éve láttam fogadott apámat, hogy a haja már inkább fehér, mint barna, és hogy megengedőbb velem szemben, mint azelőtt. Sajnos komolyabban vett - és sajnos látszott rajta, hogy már rég lemondott a további formálásomról. Felszínesen viccelődtünk. Ő rajtam, én rajta. A közhely, hogy csak most tudtam meg, milyen fontos volt: erre a helyzetre is áll. Márpedig olyan fontos volt, hogy ha tíz éve valamelyik kedden nem a bal, hanem a jobb kezében tartja a cigarettát, talán az egész életem máshogy alakul. Visszamenőleg azt akarom hinni, hogy az elmúlt pár évben is végig figyelt rám és tájékozódott rólam, de tudom, hogy ez nem igaz. Sőt: ha igaza volt az ateizmusban, akkor éppen most lett végleges és végletes a közönye. Hogy már biztos nem figyel. Keze alól kifutott, elvadult kis rókakölyöknek tartott valószínűleg, és ő meg az én másik valóságomra nem volt kíváncsi. Talán azt gondolta (legalábbis ezt szeretném hinni), hogy miután kivadásztam magam az életben, majd visszatérek hozzá megint gyereknek lenni. De ugye ez már régen lehetetlen volt.
Érdekes volt kilépni a templomból a járdára. Öt méteren és egyetlen emberen belül több valóság. A halálhírnek ez a belső konfliktus lehet a titka. És hogy ez a konfliktus még nagyobb térben eszkalálódjon, még valaki föl is áll, hogy átadja neki a helyét. Szájremegtetően hiányzik valaki, akiről tegnap nem tudtam, hogy hiányozni tud.
