A Millenáris Lovasi Andrással ünnepli a Költészet napját április 11-én. A Kispál és a Borz és a Kiscsillag énekes/basszusgitárosa Lackfi János költő verseit adja majd elő a Fogadóban, este 19 órakor.
A felvételen a szerzők és az énekes ismeretlen vagy alig-alig ismert arcukat mutatják meg. Kiderül, hogy Lovasi tud szelíden is énekelni, Lackfi verseinek mélyén rockos-bluesos ritmusok és gondolatok lüktetnek, Heidl pedig nem csupán a katedrán képes előadni, hanem gitárral a kezében is. A jól ismert muzsikustársak is különböző zenei világokból érkeztek. Zongorán az After Crying-alapító, néhány éve már csak akusztikus zenét komponáló és előadó Vedres Csaba játszik, gitáron közreműködik a népzenészként ismert Szabó Attila, a Csík Zenekar egyik prímása, a doboknál a Kispál és a Borz együttesből számítástechnikai cégéhez visszavonult Bóra Áron ül, a basszusgitárt pedig testvére, Bóra Dávid kezeli, aki egyben a Lovasi-Lackfi-Heidl-album hangmérnöke.
„Ezen az albumon nem vagyok szerző, nem játszom semmilyen hangszeren, nem nagyon ordítozom, tehát semmi olyat nem csinálok, amit a Kispál és a Borz zenekarban. Sokan, akiknek mutattuk a felvételeket, nem hitték el, hogy én énekelek. Ennek örülök”, mondja a lemezről Lovasi András. „Régi vágyam volt, hogy csak amolyan szócsőként elmondjam más gondolatait. Mint ahogyan az is - ez még visszavan -, hogy valahol a háttérbe húzódva játsszak, néha belehuhogjak egy refrénbe, hogy huhú, és legyen időm összemosolyogni a dobossal, hogy „de jók vagyunk, mi?”. Na és persze mindig szerettem, ha a dolgok úgy állnak össze, mintha eleve így kéne lenniük, ha egyszerűen csak összesimulnak, mint a hullámok a parton.”
„Van a Gyuri barátom, akivel valamikor szomszédágyasok voltunk a hadseregben, és mindig beleettem a kajájába, és egy Tarack nevű zenekarba beválogattak minket, hogy képviseljük művészi szpartakiádokon a pécsi tüzérezredet. Aztán a helyi helyőrségi otthonban játszottunk mindenféle slágereket, báli zenét, még néha lakodalmakat is. Cserébe minden hétvégén kinn voltunk. Néha én gitároztam, néha Gyuri, a nehezebbeket Ő, akkor én basszusoztam, aztán cseréltünk, néha lejárt besegíteni a Brautigam (nem sokkal később ő lett a Kispál dobosa), hogy az igazi katona-dobos el tudjon lógni haza. Szép sötét 80-as évek közepe volt, egyszerre reménytelen és bután tompa, de már semmi se annyira félelmetes, hogy ne lehessen vicces. Így utólag főleg, de már akkor is rengeteget röhögtünk például a videodiszkón, ahol gyakran kötöttünk ki egy-egy tartalmas szolgáltatásunk után. (Ugye, az olyan hely volt, ahol az emberek tánc közben nézték a felső sarokba rögzített tévét, ahol az éppen játszott szám klipje ment, másolt-pirosan). Aztán leszereltünk, egyetem, nekem jött a Kispál, Gyuriból meg főleg egyházatyákat fordító filosz lett, és ma annak a tanszéknek a vezetője, ahová valaha járt. Néha persze találkozgattunk, megbeszéltük a világ folyását, borozás, miegyéb", emlékszik vissza Lovasi.
"Aztán pár éve újra elkezdett sokat gitározni, ötletek, dalvázlatok születtek, amikhez Lackfi-verseskötetekből talált szövegeket. Mivel nem dalol olyan „szépen” mint én, megkért, énekeljem fel ezeket a szobájában. Aztán tavaly év végén a fellépéseink előtt, Gryllus Danival futottam össze a Müpában, kérdezte, hogy volna-e kedvem a sorozatukba egy albumot készíteni. Volt, és lassan eszembe jutott, hogy mi épp egy verslemezen dolgozunk, meg közben az is kiderült, hogy Lackfi János gyakori közreműködője a Kaláka koncerteknek – na, erre írtam az előbb a hullámos hasonlatot”, fogalmaz a zenész.
