Lassan véget ér a ’80-as éveket idéző retro-hullám, és ez nemcsak a ruházkodás változásában érhető majd tetten, hanem zeneileg is. Már most is egyre több olyan zenekarba rohan bele az ember, akik sok szempontból egészen olyanok, mintha csak 1993-ból érkeztek volna ide, és a közönség is egyre jobban érdeklődik irántuk.
Borongós, felhős időjárás, esőszag, füst, tornacipő, „az az image-ünk, hogy nincs image-ünk”, eleinte kirobbanó erő és energia, majd a siker beérkeztével „de hát ezt mi nem is akartuk!”, kesergés és depresszió. Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden, Alice In Chains – négy zenekar, akik alapvetően határozták meg a ’90-es évek rockzenei arculatát, és habár zeneileg vajmi kevés közük volt egymáshoz, a közös seattle-i illetőség miatt is egyből adta magát a közös skatulya: grunge. Ami nem az előző éra főáramlatára – Guns N’ Roses, Bon Jovi és társaik – hajazott, azt egyből be lehetett kategorizálni ide.A folytatás ismert: Kurt Cobain főbe-, Layne Staley túllőtte magát, a józanabb életű tagokat tömörítő Soundgarden 10 éve feloszlott, a stílusalapítók közül ma már egyedül a Pearl Jam létezik stabil bázissal, de a reflektorfénytől tudatosan visszahúzódva, messze nem azon a színvonalon tevékenykedve, mint a kezdeti időkben. Az annak idején okkal vagy ok nélkül grunge-nak besorolt további formációk közül is voltaképpen csak a Tool alkot ma már, kikezdhetetlen nimbuszt és respektet építve fel magának az elmúlt években.
Nem véletlen, hogy mindezt miért pont a norvégiai Bergenből, a kifestett arcú, templomgyújtogató és agypörköltet főző black metalosok városából érkezett Audrey Horne kapcsán emlegeti fel az ember: ez az első lemezével (No Hay Banda) már norvég Grammyt is besöpört csapat ugyanis szimplán a legjobb, ami ezen a vonalon hosszú ideje felbukkant. A zenekar érdekessége, hogy a korábbi és jelenlegi tagok között is találunk lánccsörgető, vérivó bandákból ismert arcokat, itt azonban egészen másról szól a játék: finom, nagyon okosan és ízlésesen megkomponált rockról, méghozzá egyértelmű Seattle-hatásokkal, de azért mindvégig tartva azt az egyensúlyt, hogy a nagyközönség ne csapja el a gyomrát a hallottakkal. A Le Fol nem repít a heroinisták poklának legmélyebb bugyraiba, mint az Alice In Chains Dirtje, nem táncol az idegek és a lélek összes húrjain, mint a Tool Aenimája, és többnyire nélkülözi azt az elementáris ősrock-vibrálást is, ami olyannyira zseniálissá tette a Soundgarden Badmotorfingerjét vagy a Pearl Jam Tenjét. És ugyanakkor mégis mindből akad benne egy kicsi.
A furcsa dolgokhoz persze ők is vonzódnak – mi másért nevezték volna el egy Twin Peaks-szereplőről a bandát? – , de amolyan grunge light ez az egész sok-sok hammondos szőnyeggel (!), közérthető, szimpla riffekkel és olyan alattomosan, már-már poposan ragadós dallamvilággal, ami tényleg párját ritkítja. Lehet fanyalogni a Jawsra, hogy ez Tool, lehet szájat húzogatni a Last Callra, hogy ilyesmit már hallottunk a Faith No More-tól, és nyilván a Pretty Girls Make Gravesre is mindenki megjegyzi majd, hogy mennyire Alice In Chains, de az a zenekar, amelyik ilyen minőségű dalokkal tud telerakni egy lemezt, mindenképpen megérdemli a figyelmet, sőt, még többet is. Mondanom sem kell, a Le Fol mennyi embernek jöhet be: ugyanúgy találhat benne neki tetsző dolgokat a tarisznyás, Tibetért tüntető R.E.M.-rajongó, mint a még ma is Kurt Cobaint sirató kockásinges vagy a dögevő gitárzenéken szocializálódott, a harmadik ikszen régóta túllépett réteg. Ritka az ilyesmi, meg kell becsülni.