2008. március 30-án, 82 éves korában elhunyt Balla Antal együttesvezető, népművelő.
A falu énekes-táncos kedve évszázadok óta híres a környéken. Ezt a hírnevet írásos emlékek is őrzik. Bartók Béla a század elején többször is megfordult a faluban, s 1914-ben 40 népdalt vett fonográfra. Persze gazdag dal- és tánchagyománnyal rendelkező falu még sok van, de évtizedek óta működő Népi Együttest vagy akárcsak dalárdát, mégis csak kevésnek sikerült kiépítenie és fenntartania. Az együttesnek Anti bácsival volt szerencséje. Anti bácsi belső vágyainak is teret adva megerősödhettek azok a közösségformáló erők, melyek múltban gyökerező kultúra éltben tartását és a világgal való megismertetését tették lehetővé.(Részlet Stoller Márton szakdolgozatából)
Balla Antal 1926. június 15-én született Jobbágytelkén hétgyermekes földművelő családban. Tudásvágyának és tehetségének köszönhetően meghatározó egyénisége lett falujának: 31 évig tanácstitkár, 10 évig tisztviselő. 1945-től szervezte és vezette a Jobbágytelki Népi Együttest.
„Valóban álom volt, sokáig megfoghatatlan, de egyre inkább körvonalazódott. Volt hozzá fogódzóm a valóságban. Én beleszülettem egy oly hagyományba, amit csak folytatni, továbbépíteni kellett. Mi kilencen voltunk testvérek, heten nőttünk fel, de az ének és tánc ki nem fogyott közülünk. Véremben volt a móka.”
Reá emlékezve ez a nóta jut eszembe: „Úgy ég a tűz, ha tesznek rá”
És Balla Antal tett rá, rakta éveken, évtizedeken át. Ha egyik keze megfáradt, rakta a másikkal, majd rakta mindkettővel, hogy Jobbágytelke híre messze jusson, a Tarbükkön túl, völgyeken, hegyeken, országokon át.
A Hodos patak fejénél fekvő Jobbágytelke lakói szorgos emberek, akiknek a - magyar nép által találóan „életnek" nevezett - búza a legfontosabb terményük. Duplán az, hiszen nem csak az életet adó kenyér alapja, hanem a szalmafonat készítésének anyaga is. A szalmafonatból kalapot készítenek, amely megóvja őket a búzát érlelő napsugártól!
Hát ilyen ott az élet, ahol Balla Antal rakta a tüzet.
Stoller Antal „Huba”
„Én akkor a hodosi néptanácsnál dolgoztam. Hodoson hamar meglett a téesz. Úgy látszott, ez a sors vár ránk is. Aztán hallottam, hogy a Görgényvölgyében nem lesz kollektív, mondom magamban, az istenit, akkor itt sem lesz. Szerencsére volt egy románul sem írni, sem olvasni nem tudó aktivista a néptanácsnál, akinek össze kellett állítania a papírokat, s felterjeszteni a rajonnak. Ő megkért engem, s aztán én beírtam gazdának még azokat is, akik sok éve nem laktak már a faluban, hogy minél kisebb birtokokról adhassanak jelentést. 441 családot írtam össze, pedig a gazdaságok száma 41 volt. Néhány nap múlva jött az ukász fentről. Este megyek haza, édesapám ül szomorúan, csak úgy maga elé nézve: Mi lesz velünk, Anti?-Kérdezte nyugtalanul. Édesapám, nem kollektivizálunk!” Azonban, hogy rosszat ne szólhassanak a falura, azzal érvel, hogy a kultúrmunka elengedhetetlen, mert nincs gazdaság. „Hibámat azzal álcáztam, hogy sokat tettem a kultúráért.”