2008. március 30-án, 82 éves korában elhunyt Balla Antal együttesvezető, népművelő.
(Részlet Stoller Márton szakdolgozatából)
Balla Antal 1926. június 15-én született Jobbágytelkén hétgyermekes földművelő családban. Tudásvágyának és tehetségének köszönhetően meghatározó egyénisége lett falujának: 31 évig tanácstitkár, 10 évig tisztviselő. 1945-től szervezte és vezette a Jobbágytelki Népi Együttest.
„Valóban álom volt, sokáig megfoghatatlan, de egyre inkább körvonalazódott. Volt hozzá fogódzóm a valóságban. Én beleszülettem egy oly hagyományba, amit csak folytatni, továbbépíteni kellett. Mi kilencen voltunk testvérek, heten nőttünk fel, de az ének és tánc ki nem fogyott közülünk. Véremben volt a móka.”
Reá emlékezve ez a nóta jut eszembe: „Úgy ég a tűz, ha tesznek rá”
És Balla Antal tett rá, rakta éveken, évtizedeken át. Ha egyik keze megfáradt, rakta a másikkal, majd rakta mindkettővel, hogy Jobbágytelke híre messze jusson, a Tarbükkön túl, völgyeken, hegyeken, országokon át.
A Hodos patak fejénél fekvő Jobbágytelke lakói szorgos emberek, akiknek a - magyar nép által találóan „életnek" nevezett - búza a legfontosabb terményük. Duplán az, hiszen nem csak az életet adó kenyér alapja, hanem a szalmafonat készítésének anyaga is. A szalmafonatból kalapot készítenek, amely megóvja őket a búzát érlelő napsugártól!
Hát ilyen ott az élet, ahol Balla Antal rakta a tüzet.
Stoller Antal „Huba”
„Én akkor a hodosi néptanácsnál dolgoztam. Hodoson hamar meglett a téesz. Úgy látszott, ez a sors vár ránk is. Aztán hallottam, hogy a Görgényvölgyében nem lesz kollektív, mondom magamban, az istenit, akkor itt sem lesz. Szerencsére volt egy románul sem írni, sem olvasni nem tudó aktivista a néptanácsnál, akinek össze kellett állítania a papírokat, s felterjeszteni a rajonnak. Ő megkért engem, s aztán én beírtam gazdának még azokat is, akik sok éve nem laktak már a faluban, hogy minél kisebb birtokokról adhassanak jelentést. 441 családot írtam össze, pedig a gazdaságok száma 41 volt. Néhány nap múlva jött az ukász fentről. Este megyek haza, édesapám ül szomorúan, csak úgy maga elé nézve: Mi lesz velünk, Anti?-Kérdezte nyugtalanul. Édesapám, nem kollektivizálunk!” Azonban, hogy rosszat ne szólhassanak a falura, azzal érvel, hogy a kultúrmunka elengedhetetlen, mert nincs gazdaság. „Hibámat azzal álcáztam, hogy sokat tettem a kultúráért.”
