Nem igazán tudom, hogyan is kezdjek bele. Olyan hihetetlen az egész, minden olyan gyorsan történt, hogy azt hittem, egy különös álom csupán. De most már bizonyos vagyok abban, hogy megtörtént velem...
- Te tényleg azt hiszed, hogy léteznek?- Hát, nem is tudom... de gyere el ma délben Artúrhoz, ő azt állítja, létezniük kell, és hogy ezt be is fogja bizonyitani...
*
Nem igazán tudom, hogyan is kezdjek bele. Olyan hihetetlen az egész, minden olyan gyorsan történt, hogy azt hittem, egy különös álom csupán. De most már bizonyos vagyok abban, hogy megtörtént velem...
Először is: fényes nappal, délidőben, az iróasztalnál ülve az ember ritkán merül álomba. Márpedig én éppen asztalomnál ültem, az ablak előtt, és éppen pipára gyújtottam volna, amikor az a fura zúgás először felhangzott... Minden irányból fokozatosan erősödött, aztán a következő pillanatban egy vaksötét alagútban találtam magam, repültem és zuhantam egyidőben, a folyosó szűk volt és én mégsem ütköztem neki egyetlenegyszer sem a falának, még félelmet sem éreztem, talán mert nem volt rá időm... Majd vakító fény árasztott el mindent, az alagútból egy szobába kerültem, ahol elviselhetetlenné vált a világosság, sokáig csak hunyorogni voltam képes, ennél csak maga a látvány volt megdöbbentőbb, amely lassacskán kitárulkozott előttem: a szoba közepén óriási asztal állt, körülötte pedig – igen, tudom, ezt már senki sem fogja elhinni, de így volt – fehér lepelbe bújt szellemek lebegtek, mereven bámulva az asztal közepén fekvő könyvet. Végre magamhoz tértem, már remegésem is múlóban volt, és közelebb léptem hozzájuk:
- Kicsodák önök, és hogy kerültem ide?
Ám válaszra sem méltattak, továbbra is csak azt az átkozott könyvet bámulták mereven, így aztán egy darabig még tehetetlenül álldogálltam, míg végre egyikük megszólalt:
- Ember, itt vagy?
- Hát persze, hogy itt vagyok – feleltem dühösen – de hol van ez az itt, és mit akartok tőlem?
Arcukon feszült figyelem tükröződött, de rólam továbbra sem vettek tudomást.
- Ember, ha köztünk vagy, adj jelt! – szólalt meg a legkisebbik fehérleples.
Akkor jutott eszembe először az a szellemidézés, amelyen valamikor fiatalon vettem részt: az asztal, a régi könyv, a különös arcok és tekintetek... Ám nem maradt időm a gondolkodásra, mert megszólalt az az átkozott óra a karomon, és a szobában óriási riadalom lett úrrá: a szellemek összerezzentek, egyikük a földre huppant, ide-oda pásztázott hűvös tekintetük, míg végre valamelyik képes volt kinyögni:
- Ember, ha gonosz vagy, fordítsd el a könyvet jobbra!
„Gonosz? Miért lennék én gonosz?” – villant át az agyamon, de moccanni sem tudtam. Eközben az asztalt körülülők láthatóan megnyugodtak valamennyire, és látva, hogy a könyv nem mozdul, tovább kérdeztek:
- Ember, jószándékod jeléül forgasd el balra a könyvet!
- Méghogy jószándék! Nem érkeztem én semmiféle szándékkal, ti hoztatok ide, és elegem van az egészből! – kiáltottam ingerülten, mondanom sem kell, mindhiába. Ekkor az asztalhoz léptem, de olyan sűrűn lebegtek egymás mellett, hogy lehetetlennek látszott elérni a könyvet. Sebaj, gondoltam, legalább rájuk ijesztek egy kicsit: és odébb akartam tolni egyiküket. De a kezem, mint valami ködképen, keresztülhatolt a leplen, és ahogy a lendülettől előre estem, megkapaszkodó kezemmel éppen a könyvhöz értem, ezzel akaratlanul is újabb álmélkodásra késztetve őket.
- Ez csalás! hördült fel egyikük – te lökted meg a könyvet! Emberek márpedig nincsenek, ez az egész csak hókusz-pókusz!
- Méghogy nincsenek emberek, te ostoba szellem! – kiáltottam haragosan, és hirtelen támadt dühömben kezembe kaptam a kopottas könyvet, hogy fejbe kólintsam az okvetetlenkedőt.
Nosza, lett erre nagy ribillió! Huhogtak és sivítoztak, „eloltani a lámpákat”, és kiáltoztak egymás után, hogy „gonosz ember van itt, becsapott minket!”, meg hogy „Sötétséget azonnal, siessetek!”
És a következő pillanatban megint az alagútban voltam, szélsebesen repültem-zuhantam a végtelenségbe, azazhogy – az íróasztalomhoz. Nem is tudom, miért meséltem el mindezt, olyan hihetetlenül hangzik és olyan gyorsan történt minden...
*
- No, még most sem hiszel az emberekben?
- Nem is tudom... Néha úgy érzem, az egész csak Artúr rossz tréfája volt... Talán meg kellene próbálni még egyszer...
