Ne felejtsük a költészet napját. A napot ugye József Attila születésnapjából fabrikálták – több alapiskolai tanárnő szerint ebből eleve József Attila ünnepe következik, de sebaj: örüljünk neki, hogy van. És ha ezen a héten egyfajta ajánlott, persze nem kötelező jelszóként az vetül fölénk az égre, hogy „nincs kegyelem”, akkor hozzuk össze a kettőt, és emlékezzünk valamire, aki ezt a jelszót a bőrén érezte. Költő volt, így áll össze a kép.
Somlyó Zoltán a Dél van címet viselő első igazi verseskötetével robbant be az irodalomba –izgalmas látni, hogy kiforrott, kész eszköztárú és a tehetségét már nemcsak megmutató, de Somlyó-klasszikusokkal nyitó költészet volt az övé ebben az időben, ellentétben a nagyjából ugyanekkor induló és hasonló korú Kosztolányi Dezsővel. Így van: abban az időben Somlyó hátizsákjában sejthetőbb volt a marsallbot, mint Kosztolányiéban. Amikor a Karinthy-féle Így írtok ti 1911-ben megjelent, a karikatúrára méltatott (méltatott!) költők között egyértelmű helye volt az élvonalba tartozó Somlyónak.
Hogy mikor kezdődött a süllyedés, nehéz megállapítani: Somlyónak akárcsak költészete, jelleme is kész lehetett a pályakezdetre – abba pedig eleve belé volt kódolva valami rossz. Nem, nem rossz jellem volt. De rettentően nehéz ember. Forrófejű, tekintélyt csak ritkán ismerő, senkire se hallgató, öntörvényű (ugyanakkor) őstehetség. Ami költői erénye volt (utánozhatatlan, páratlanul sűrű versek, szenvelgés és szenvedély stb. stb. – jaj, meg se próbálom körülírni) – ugyanarról a tőről fakadt, mint az, ami ezt az erényt egy elkallódott költő zsebébe kényszerítette.
Nemrég elhunyt fiát, Somlyó Györgyöt még ismerhettem. Ő mondta, hogy egy jelenet különösen megmaradt benne: 14 éves korában (1934-ben) amikor egyik nap kilépett az épületből, látta, hogy apja Kosztolányival áll az iskola kerítésénél, összefutottak, beszélgetnek. Gyuri bácsi sok megállapítása közül ez az egyik, amelyikre legtisztábban emlékszem: úgy állt ott a két fiatalkori barát, hogy akár helyet is cserélhettek volna. És bizony: mi is volt az 1934-es Kosztolányi? Hiszen már másfél évtizeddel korábban a színezüst tárcájáról írt! És az 1934-es Somlyó Zoltán? Akkor már vagy másfél évtizede nem jelent meg verseskönyve, és kültelki kabarékba írott kuplészövegek adták az albérletre való pénz nagy részét.
Amikor 1937-ben gyomorvérzésben meghalt (kiknek a betegsége is ez?), az egész magyar irodalom belerázkódott. Nem lennék meglepve, ha egy részük azon döbbent volna meg: jé, ő élt? A másik részük bűntudattal, lelkiismeret-furdalással terhes írásokban emlékezett meg róla. Évtizedekkel utána is születtek ilyenek. Somlyó halála után fekete űr támadt a kortársakban: minden szorgos memoáríró megtalálta mint témát. Mint példát: a kérlelhetetlen, mindig-és-csakis-költő szimbólumát, aki még akkor sem volt hajlandó munkát vállalni, ha ez a döntés előbb-utóbb úgy éri utol, ahogy utolérte. Hiszen ő tényleg belehalt a költőségébe.
Az alapvető egzisztenciális gondokkal küzdő tehetség ugyanis: nem tehetségéről kapja a nevét, hanem egzisztenciális gondjairól. Bűntudatot kelt. Jobb elfelejteni, átmenni az utca túloldalára. Igazuk volt a kortársaknak: jogos a bűntudat. Ugyanakkor ha próbáltak volna megkegyelmezni Somlyón, ő valószínűleg alkalmatlan lett volna arra is.
Így maradt meg ködlovagnak, a magyar irodalom ködlovagjai legnagyszerűbbikének. Örökké elővehető, fölfedezhető, mindig meglepni képes irodalmi ínyencségnek. Szinte klasszikus –minden adottsága megvolt ehhez. A versei egyenáramú gyászt hoznak az olvasóra: az elkallódó, kortársainál jobbára nagyobb tehetség gyászát. A sose-tudjuk-meg-mi-lett volna-érzést.
(Gondoltam, hogy a Nyitott könyv című verses regényéből idézek valami gyönyörűt – de elcsalt egy másik vers. Viszont a Nyitott könyvet már csak azért is érdemes megnézni, mert amellett, hogy önéletrajz, korrajz, költői létrajz: a nincskegyelem-állapot alapvetése.)
ÜLTEM HIDEG SZOBÁKBAN...
Ültem hideg szobákban, könyvek homálya mellett.
A szürke kandallókban sipolva sírt a szél.
Álmodtam csókról, nőkről s másról. S zokognom kellett,
látva, hogy elkallódom, mint rozsdavert acél.
Gyűrődött bús ruhámat, mit nyűttek hosszú évek,
aztán csöndbe leráztam s rossz ágyra hullt e test.
Sovány kezeim fáztak s az éccakák jövének,
a szennyes, borús éjjek. S lenn táncolt Budapest.
Ma arcomon redőzik ruhámnak gyűrődése
s megrokkant szívvel álmom nem hagyom én el mégse!
Meám, te örök könyvem, te melegkarú álmom:
engedj a kandallóknak legszebbje mellé állnom,
amelynek lángja: véred, rostélya: forró ajkad
s márványa: mind a szépség, mi végigömlik rajtad.
