Novemberben a hajón volt egy koncert. Minden lábamra minden irányból ráléptek, de remekül szórakoztam. Április nyolcadikán a PeCsában volt egy koncert. Nem léptek a lábamra és remekül szórakoztam. Újra Magyarországon járt a Gogol Bordello.

Az előzenekar, a Skindred már egy számot végignyomott, mire odaértünk. Nem kétséges: énekesüknél senki nem képes kiejteni egy mondaton belül többször azt a szót, hogy Budápeszt. Mintha egy primitív, kitalált nyelvet beszélnénk, és bármit akar mondani a tömegnek, aszongya Budápeszt és mi úgy értjük, hogy ugráljatok. Ránk ripakodik: ha nem táncoltok, félbeszakítjuk ezt a számot. Tényleg félbeszakítják. Kornba oltott akármilyen muzsika. Kicsit reggae, kicsit nem, nagyon rockos, nagyon nem. Freestyle olvad bele olykor, minden szava arról szól, hogy bulizzunk már. Hazamegyünk a júkébe és elmondjuk, hogy Budápeszt ráksz vagy nem ráksz. Ordítsatok, táncoljatok! Lec prúv, hogy Budápeszt ráksz. Elképesztő ember. Kis örökmozgó figura, kiabál, már-már megszid bennünket, de olyan jóindulattal, hogy tényleg várom a következő mondatait. A hangja zseniális, nagyon sokszínű. Elképesztő együttes. A négy zenekari tagból kettő normálisnak tűnik. Nem hiszem el, hogy tudják, hol vannak.

Direkt elkezdem utálni őket, hogy érezhető legyen a különbség. Majd. Amikor Gogol. Cukkolnak. Felveszem a ritmust és mire ráhangolódok, beletörnek. Atlétikai pálya jut eszembe. Szaladunk két akadály között viszonylag egyenletes iramban, átesünk az akadályon, megváltozik a ritmus. (Közben a Gogol hegedűse elmegy mellettem. Ősz hajú, picike, pohárral mászkálós fazon. Olyan, mint bárki más itt.) Hálátlannak érzem, hogy csak harmadáig van a terem, pedig tényleg jók, és mindent elkövetnek, hogy beindítsanak minket. Ha akarjuk, ha nem. Nagyon más világ, mint a Gogol, de szerethető. Lassan a végére érünk, de már úgy tűnik, mindenkinek tetszik. Különc fazonok, nagyon érdekesek, igazi meglepetés.

A Gogol az Ultimate-tal kezd. Hátra nem nézek, de hirtelen rengetegen lettünk. Teltház talán nincs, de kit érdekel ez már. Fantasztikus a hangulat, az egész Pecsa ugrál, táncol. Nem értek egyet Bob Christgauval abban, hogy a kezdő sorok tartalmaznak mindent, amit az életről tudnunk kell (There were never any good old days, They are today, they are tomorrow, It’s a stupid thing we say, cursing tomorrow with sorrow), de kétség nem fér hozzá: egyszerűségében zseniális dalszöveg. A dajdajdajdajdajdadadadajdaj-t már együtt „énekli” a tömeg. Talán ez az egyetlen rész a dalban, amelynél fel tudjuk venni a versenyt azzal a sebességgel, ahogy Hütz énekel. Néhány dallal később ráébredek, hogy mozgásban, ugrálásban, táncban fölénk nő. Mi kifulladunk egy idő után, ő nem. Sőt, ép ésszel nehéz felfogni, hogy bírja energiával. Megérkeznek a lányok is. Szenvtelen az arcuk, a mozgásuk azonban igazi performanszra vall. Az ősz hajú, picike, pohárral mászkálós fazon zenéje lebilincselő. Olykor csak pengeti a hegedűt és teljes összhangban van Hütz-cel. Játszanak, élvezik. Mi is.

A Zina Marina kezdeténél hosszú szőke parókát vesz fel Hütz. Úgy csinál magából hülyét, hogy én érzem magam annak, mert hülyének néztem. Azonban olyan intenzitással gitározik, hogy a paróka hamarosan a földön végzi. Kifogyhatatlan az ötletekből. Az imprózottak még jobbak, mint az előre megtervezettek. Egy felmosóvödröt hoz be és azon dobol. (Néhány számmal később telepakolja borosüvegekkel és a levegőbe dobja. Földet érése a dal lezárása.)

„Nem akarok fiatal lenni többé”. Ez az egyik legjobb gondolat, amit valaha hallottam. Imádom. Erről már inkább beszélgetnék Christgauval. Vágyom rá, hogy ehhez a részhez érjünk és én is kiabálhassam. A „főhőssel” azonban ezúttal sem tudom tartani a lépést. Hütz azt nyilatkozta korábban, teljesen mindegy, hogy 20 vagy 20 ezer ember előtt játszanak és maximálisan megértem. Ennek a zenének, ennek az előadásnak lehetetlen ellenállni egy klubban is és egy stadionban is.

Végre elérkezünk ahhoz a dalhoz, amelyben egy magyar sor is megbújik (Piros volt a párádicsom, ném sárgá). Visszatartott lélegzettel várjuk - és elrontja. Valami érthetetlen zagyvaságot énekel, de nem baj, a varázs akkor sem szűnik meg. Jól jön a rövidke szünet, mielőtt a levezető körök következnek, mert mi tagadás, kifulladtunk. Egyesével, fokozatosan bekapcsolódva térnek vissza a zenészek, miközben Hütz már az Alcoholt énekli. Még mindig van a tarsolyukban, még mindig jönnek egymás után a meglepetések. A legnagyobb mégis az, hogy kifulladásunk után, egy dölöngélős szám segítségével fokozatosan kapunk erőre és a véghajrában akkora mulatozás alakul, hogy az ember jóformán nem ismer magára.

Voltak a Szigeten, a hajón, a Pecsában. Egyik jobb koncert volt, mint a másik. Hiába lenne adott a felszerelés, a lehetőség, technikára gyakorlatilag semmi szükségük nincs. Igazi őrület volt tegnap este, művészet, buli, leesett állak, önfeledt tánc és szórakozás. Hütz búcsúzásképpen elképesztő hangerővel üvöltött fel: „Egy cigánybuli sosem ér véget”.