Elérkezett az idő, amikor már azoknak is ideje félretenni az előítéleteiket, akiknek a háromdimenziós szórakoztatásról eddig mindig csak a szerencsétlen piros-zöld plexiberakásos szemüveggel olvasható, roppant aranyos, de térhatásúnak még a legjobb indulattal sem nevezhető ódon Dörmögő Dömötör-füzetek jutottak eszébe. Ha a Beowulf ultragagyi számítógépes figuráin csak röhögni tudtál néhány hónappal ezelőtt, a U2 koncertfilmje garantáltan akkor is meggyőz majd arról, hogy tényleg ez a jövő.

Miről is van szó? A filmtörténet első végig élőszereplős alkotásáról, amit teljes egészében 3D-s digitális technológiával rögzítettek, vágtak és jelenítenek meg a vásznon: egy több mint 80 perces, a zenekar legutóbbi dél-amerikai turnéjáról összevágott koncertfilmről, ami speciális jellegéből fakadóan semmi eddigihez nem hasonlítható élményt nyújt, és éppen ezért igazából bárkinek érdemes megnéznie, akár szereti a zenekart, akár nem. Valahol több szempontból is tipikus, hogy pont a U2 debütál ilyen jellegű alkotással a mozivásznakon: Bonóék egyrészt mindig képesek voltak egy lépéssel a trendek előtt járni – vagy ha éppen nem sikerült, hát utólag is bámulatos kaméleonkészséggel transzformálták magukat az aktuális hullámokhoz – , másrészt a zenekar legendás gigantomániájához is kézzel varrott ruhaként passzol ez az egész vállalkozás.

A vágás, a kameraállások és úgy összességében az egész film tökéletesen megcsinált, vérprofi munka, a színpadi show egyenesen elképesztő, és a hangminőséggel kapcsolatban is az lenne igazából meglepő, ha bele lehetne kötni. Ami magát a zenekart illeti, a U2 manapság már leginkább intézményesült kulturális jelenség, nem pedig rockzenekar, így igazából teljesen mindegy, ki mit firkálgat róluk, a közönség akkor is kíváncsi rájuk. Ezzel együtt valószínűleg komoly sikertelenséggel kecsegtető vállalkozás lenne olyan embert találni a földtekén, aki szerint az All That You Can’t Leave Behind vagy a How To Dismantle An Atomic Bomb a legjobb U2 lemezek, amivel persze a banda is tisztában lehet, és jó érzékkel inkább a régi klasszikusokból válogattak a koncerteken elhangzott szerzemények közül. A Sunday Bloody Sundayhez, a Bullet The Blue Sky-hoz, a Where The Streets Have No Name-hez, a Pride-hoz és társaikhoz nem nagyon lehet mit hozzáfűzni: ezek hibátlan, örökbecsű darabok, melyek hallatán simán túllép a néző a Beautiful Day-en meg a Sometimes You Can’t Make It On Your Own-on, és belefeledkezik a látvány-zene kombóba.

A U2 sosem a virtuózkodásról vagy az egyéni zenészi teljesítményekről szólt, de The Edge minden űrt kitöltő, mégsem tolakodó, teljesen egyéni gitárjátékát dőreség lenne nem megemlíteni, és az Adam Clayton – Larry Mullen ritmusszekció is precízen hozza a kötelezőt, még akkor is, ha előbbi buggyos nadrágjában, ősz fejével vakációzó nyugdíjast idéz, utóbbi pedig szakasztott olyan, mintha csak eladó lenne a sarki éjjelnappaliban. Ezek a figurák mind megőrizték emberközeliségüket, egyikükről sem a megközelíthetetlen sztár jut a néző eszébe.

Bono már kissé más tészta, ugye minden rockénekes szükségszerűen ripacs valahol, ami így is van rendjén, az pedig már egyéni ízlés kérdése, hol találhatóak ennek egészséges határai. A U2 mindig is politizálós banda volt, így a közönség minden egyes tagja számára könnyen fogyaszthatóvá tett – értsd: fájdalmasan mesterkélt, röhejesen patetikus és végtelenül giccses – nagy jelszavakon és papoláson meg az Emberi és Polgári Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szájbarágós erőltetésén még akár simán túl is tenné magát az ember, de amikor a derék Paul Hewson a földön fetrengve bombagyújtogatósat játszik meg píszlávendhármóni kendővel köti át a szemét, az azért erősen sok a jóból, és igen nehéz is komolyan venni. Nem semmi, hogy még ezt is sikerül megfejelnie némi kamudobolással és Bruce Springsteen-szerű álgitározással, de ez már legalább elsősorban vicces, nem pedig kínos. Az a jellegzetes énekhang ugyanakkor még ma is nagyon a helyén van, Edge háttérvokáljaival együtt pedig tényleg példaértékűen hatásos. Pláne, hogy közben még a gitáros szempilláját és Larry Mullen legapróbb cinjét is térben érzékelhetjük, nem is beszélve a közönségből kiemelkedő kezekről… Vagyis összességében lebilincselő az élmény, és pont.

Persze nincs arról szó, hogy ez a film pótolhatná egy élő koncert igazi varázsát, de mivel Magyarországnak annak idején a világon egyedüliként sikerült bebuktatnia a U2-t egy félházas népstadionnal, a közeljövőben sem nagyon fenyeget minket az a veszély, hogy bármelyik koncertszervező is kicsengesse a csapat 2 millió dollár körül mozgó egyestés gázsiját. Vagyis ha nem szeretnél miattuk külföldre utazni, de látni akarod a U2-t, jobb megoldást igazából nem is lehetne javasolni ennél a filmnél, mert a legsikerültebb pillanatokban tényleg egészen olyan, mintha. Egyes számok végén ösztönösen tapsolnál, és ez 2008-ban, a mozi kényelmes székében terpeszkedve nem semmi.