Olvadásveszély! Emberek, vigyázzanak a Mu színház bejáratánál. Elolvadt gleccsermaradványok a színház előterében. Svájci gumicsizma kötelező! Tocsogjunk együtt. Négy kockacukornak álcázott jégdarab, idáig olvadt, egyenesen orizsinál a svájciak grönlandjáról. Az egész bebugyolálva egy hatalmas zászlóval, piros alapon fehér kereszttel, egyenesen a berni medvék adománya.
Ők a compagnie drift. Svájc. Erről is kevés az info, ha őszinték vagyunk, bicska, Alpok, meg berni medve, Tell Vili, béke, nyugalom, semlegesség, ja, és négy nyelven beszélnek. És újabban svájci frank alapú jelzáloghitelekkel lehet eladósodni. Talán ennyi.
Ma is szokványosan állok egyik lábamról a másikra a Mu színházban. Kissé cigifüstbe burkolódzott az előtér. Meglepően kevés homo sapiens bőrébe bújt néző-faj van itt, kicsit furán érzem magam, mintha kihagyna a vincseszterem, vagy esetleg nincs több tárhelyem, néhány megabájtnyi látomásom vannak, de az is lehet, hogy egyszerűen otthon hagytam a szemüvegemet, vagy a legrosszabb - az olvasó üvegem van rajtam. Úgy tűnik, mintha Paul Klee-t látnám a büfé pultnál, épp a büfést próbálja meggyőzni festékes kezével, hogy szívesen átfestené a falakat. A lépcsőfeljárónál Friedrich Dürenmatt olvassa legújabb regényét. És mintha Giacometti állna kint az oszlopnál: épp a cigijéből csinál egy vékonyka szobrocskát, majd odaadja egy arra tévedt járókelőnek. Ez nem lehet igaz, ez Jean-Jacques Rousseau, s éppen egy fiatalemberrel vitatkozik az élet értelméről a galéria teremben. Valószínűleg hallucinálok, s az utolsókat rúghatom, Max Frisch is itt van, újságpapírból hajtogat valamit s közben Tristan Tzarával beszélget a dadaizmusról. Ez nem igaz, ez… Bölcs Salamon ül a lépcsőn, a jegyét böngészgeti tíz centi közelről, „Ez nem lehet, ez képtelenség” - mormolja. Arra kanyarítom magam. A jegy árát nézi. Igaza lehet. Pipilottit keresem, hátha itt van de…mégsem.
Rázd meg a kezed, a másikkal húzd le, ettől a fejed ráng. Ettől beindul a füled, és eszeveszetten csapdosni kezd, mint a kolibri szárnyai. A könyököd önkéntelenül felrántódik és önálló életet kezd. Amitől a lábad bizseregni kezd, s a bal ellenkező irányba lódul, mint a jobb. Szétszakadnál, de a társaid fejjel lefelé megmentenek egy jégkocka-vízágyba. Nem baj, majd ha túléled, műanyag nyakkendőt köthetsz és elmehettek a bolondok báljára. De csak akkor, ha a végtagjaitok visszakönyörgik magukat az eredeti helyükre. Itt most nem biztos semmi sem, mint az életünkben. Az élet egy nagy irónia. Kifordított kabát, mint ez a mozgás is a színpadon, ami teljes anti-mozdulat világ. Jó nézni. Szeretem. Ez az, semmi stílus, behatároltság, közhely vagy ilyesmi. Egy groteszk tükör van előttem, én is így élek.
„Azt mondják, a történelem ismétli önmagát, s nincs új a nap alatt,” szólal meg mellettem Bölcs Salamon. Még a tánctörténelem is. Möszjő Déja-Vu enyhén krákogni kezd, és kínosan feszeng, mint én is, kezét a szája elé teszi. De azért röhög, látom. „Mintha láttam már volna azt a… emlékszel?”- súgja nekem. 1989 októberében ugyanilyen „őrültek” rázták ki magukból a kitekert mozdulataikat a Szkéné színpadán. Bemutató volt. Ők hárman voltak. Felszisszenek, mert ugyanazon a helyen álltak a színpadon, mint most ők. Sőt nagyjából ezekkel a mozdulatokkal. Az egyikük még hasonlít is rájuk. Ez a jó értelemben vett ironikus antiszínház volt ott is. Röhögött és sírt egy időben az ember. Felemeltek, azután elengedtek. Egy hatalmas szófán három porszem ült. Három király. Fél órát mutattak. Azután annyira bolondok voltak, hogy beneveztek a Bagnolet-i (Párizs) koreográfusversenyre. Ezzel a stílussal! Haha. Ehhez kellett igazán őrültnek lenni. Értik, ahol maga Merce Cunningham volt a főnök! Ó, szegény! De felfedezték őket, turné turné hátán. Ők voltak a kilencvenes évek „sztárjai”. Tizenhat évig együtt dolgoztak jóban s rosszban. Ők voltak a Sofa Trio. Hja, és a nevük, Rókás László, Oldal István és Lengyel Péter. Ne felejtsék el őket, uraim!
Vissza kell zökkennem, már szól a taps. Leszédelgek a büféhez, döbbenten konstatálom, ott ülnek a híresek a büfépultnál és söröznek (Tristan és Salamon király már leléptek). Bátortalanok a lépéseim, azért odaaraszolok, és nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg: „Ne haragudjanak uraim, Önök itt, a Mu-ban? Micsoda megtiszteltetés! Mit keresnek maguk itt? „Hát pénzt azt nem” - és egyöntetűen felröhögnek. Egyszerű. Mi mindannyian svájciak vagyunk, itt a helyünk.
