Csontig hatol Keisuke Kanai előadása, A csontváz. Légtornász bot van a kezünkben, mozgás, tánc, cirkusz, pantomim, s árnyjáték határán egyensúlyozunk, zseblámpával utazunk önmagunkba. OKI HAIKU DAN – GAI KOTSU. A csontváz. Kortárs cirkusz. Bemutatta a Trafó, szeptember 27-én. 

Kellene már egy kiáltó hang! De jó hangos, amire kiesnek a füldugók, lemállanak az álarcok, a szemek megnyílnának a látásra. Őszinte és igaz, ha van ilyen. Nyílt levelet írtam a Mindenhatónak. Tele kérdésekkel s kiáltásokkal.

Bevallom férfiasan, hogy nem szeretem a maszkokat. (Ki szereti?) A dupla arcbőr alá rejtett mosoly-szósszal leöntött „Hello, mi van veled”-et. Az érzéketlenül udvarias, nyálkás megszólítást. Maradéktalanul hiszek a barátságban és a tiszta emberi kapcsolatokban. Jöhet a globális izzadás, a vízhiány, a termőföldek eltűnése, a biobenzin, az esőerdők S.O.S fullasztó lihegése, én akkor is azt mondom - hiszek az emberben.

Voltak idők, amikor régész akartam lenni. Ez abból a vágyamból fakadt, hogy sohasem akartam dögunalmas munkát, a-mindig-ugyanazt. A szüleim Damoklész-kardja, „ha nem tanúsz”, akkor csak kukás lehetek, vagy futószalag mellett állhatok a csévegyárban, ott függött a fejem felett.

Egy őszinte kérdés. Volt már olyan pillanatod, amikor két rohanás között a momentum ezredrésze alatt elővetted láthatatlan távirányítódat, megnyomtad a 325-ös csatorna gombját, felolvadtál egy kétszárnyú gondolatban, s egy lakatlan szigetre repültél?

Reggelente félig álmosan levánszorgok a teraszra. Ilyenkor friss még a levegő, jól esik beleszippantani kitágult orrcimpákkal, így kezdem a napot. Azután odamegyek a konyhapulthoz s elkezdem a napi rítusaimat. Kávéfőzés, reggelikészítés a családnak, s ebben semmi különleges nincsen, mondhatni hétköznapi dolgok.

Hú, megáll az ész és ácsorog, mondja a közhely, s valóban ez így is van, csak nyisd ki a tévét, a rádiót s többet fogsz állni az elképedéstől, mint beindítani az agytekervényeidet. Vagy a legjobb, ha be sem kapcsolod. Lépj ki az otthonodból s máris dilemmába kerülsz, s szintén mellbe vág a sztereotíp felismerés, miért van az, hogy ha az eszem megtelik, a szívem kiürül közben, s fordítva is igaz, olyan mint egy homokóra, s bármennyire szeretném, hogy ne így legyen mégis érzem, van benne valami!

Az én utam nem a tiéd. És ez mindig így volt. De azért jól megférünk egymással. A párhuzamosok a végtelenben találkozhatnak, s mi ezt jól tudjuk. Ott majd leülünk, és meghívlak egy vacsorára, tudod, ott lesz Pilinszky is az új T-sörtjében, a hátán: „ahol nincs első s utolsó vendég”, iszunk egy krigli sört, s közben jókat röhögünk azon, milyen hülyék is voltunk, mikor azt gondoltuk, egyenlők vagyunk.

Bevallom férfiasan, mindig is rühelltem a számokat (vannak hibáim), főleg ha a kiadás-bevétel, meg adó, meg befizetetlen csekkek formájában üldöznek engem, biztosítva arról, hogy ne felejtsem el őket soha. Sikerült leválnom a matekról gimis koromban, azt hittem, ez elég a túlélésre, a művészet majd kivezet a minotauroszi barlang-életből.

Aki esetleg a József Attila vagy a Kafka Margit gimnáziumba járt az elmúlt évtizedek valamelyikében, óhatatlanul összeforrasztotta bimbódzó kamasz lelkét a szemben lévő kis parkkal, amelynek közepén fekszik még ma is a Feneketlen-tó.

Ha nem is hatolunk annyira transz-át az egeken, itt a földön szemléljük-e úgy a dolgokat, mint egyfajta leképezését az egeken túliaknak, vagy a természet csodáinak? Transzcendens érzések fognak el egy naplemente szépségétől, vagy a szomszéd kertjében sokkal jobban zöldellő hegytől? Észrevesszük-e, ha nem csak a párom, feleségem, hanem a szomszédom is járkáló csoda?

Megint az egész életünket átölelő láthatatlan anyácska. Hétköznapok, munka, tanulás, művészet, szerelem. Belső ösztöke, a cselekedeteink mozgató tényezője, a művészetben vezérlő eszme, rendszeres ismétlődő díszítő elem. Itt van mellettünk, vagy inkább bennünk, gondolunk-e tudatosan a késztetésre, mit miért teszünk, vagy már benne himbálódzunk egy megszokott automata szubjektív-valóság-csónakban a látszat-élet habjain?