A magyarság számára kiejthetetlen fedőnevű hétvégi kaszkadőrtalálkozó kapcsán jutott eszembe, hogy ehhez pont ilyen középországnak kellett lenni. Mert ha gazdagabbak lennénk, vagy szegényebbek, akkor mindenki bringával járna. Ezt a luxust csak a fejlett nyugat és a fejletlen kelet engedheti meg magának. Itt viszont, ahol több autó fogy, mint fogkefe, a bringázás valami elitista extrémsporttá vált, hétköznapi túlélőshow-vá.
Jómagam is, ha a korábban télnek nevezett esős évszak szárazabb napjain emberi erőforrás hajtotta kétkerekűmön érkeztem a gyár udvarára, több kollégám elismerését váltottam ki, és több biztonsági őr jegyezte meg szent borzadállyal arcán, hogy nahát, milyen sportos vagyok. Pedig, isten lássa a lelkem, nincs címeres szikrázó macinacim, nem szuggerálom a tévémben rohangászó felszámozott és felreklámozott félisteneket népsporton szotyizva, és nem reggelizem izomtömegnövelőt a nyomópadon. Én csak megpróbálok közlekedni. „Bejutni” a városba.
Egy időben komolyan rettegtem attól, hogy régi vállalatom, látva kétkerekű eltökéltségemet, megvonja tőlem a cégautót, amit ily módon nem a szent reprezentálásra, hanem hétvégi Balatonozásra, Bükközésre, Börzsönyözésre átallottam használni kiskorú elsőszülöttemmel és nejemmel, valamint a hozzájuk tartozó elképzelhetetlen mennyiségű felfújható műanyag plasztikjátékkal, labdával, gitárral, síléccel, furulyával, labdával. Ráadásul felsrófoltam a tetejére két ormótlan kerékpártartót, amitől inkább hasonlított a jármű egy békebeli triálra (sport-hangszer- játék), mintsem egy megállapodott középvezető férfiparfüm-illatú, öltönytartós, reprezentációs kiegészítőjére, melynek tetején kéken villog a láthatatlan „tárgyalni megyek” felirat, ahogy kilencvennel hasít a buszsávban.
Persze van progress, fejlődünk, épülünk, szépülünk, de csak halkan súgom meg: Magyarországon nincsen egyetlen méter bicikliút sem. A bicikliút nálunk olyan, mint a saláta, tudjuk, értjük, de nem szeretjük. Koviubi, csalamádé, majonézes virslikarika – ennyi. Persze az ön- és egyéb kormányzatok előszeretettel „hívják le” (milyen szép szó) az EU-s pénzeket bringaútépítésre, és fel is kerül a járdaszélre a festékcsík, esetleg egy viacolor sáv. (Ez a ritkaronda téglaféle, a térkő mérte a végső csapást a magyar közterületekre.) Persze, készülnek a leaszfaltozott homokdombok, minden alapozás nélkül, egy-egy bobcat markoló által készített vakondtúrás-sávra ráöntik a forró kátrányt, oszt EUROVELO.
Úgy adta az ég, hogy egy ideig olyan országban éltem, ahol volt bicikliút. Sőt, csak az volt. Nehéz volt felismerni, például az olasz turisták rendszeresen ráhajtottak a topolinójukkal, de ez bocsánatos bűn, hisz van olyan széles egy holland fietspad, mint Itália kisvárosaiban az utcák.
Elmondom, hogy nézett ki. Először is teljesen el volt választva a főúttól, nem fűvel, hanem belvárosban harminc centi magas járdával, műúton szalagkorláttal. Szóval merted vinni a gyereket is. Aztán volt neki két sávja, merthogy jössz-mész. Aztán alapja is volt, nem bírta felnyomni az első tavaszi kankalin. Ráadásul valami vörös anyagból csinálták, amin nem csúszott esőben a gumi. És karbantartották.
Persze ez volt a Kánaán, és itthon illik örülni az Andrássy úti Grand Slalomnak, vagy a balatoni körútnak, amely minden faluban eltűnik, de gps-szel vagy szeksztánssal meg lehet találni a folytatását (kivéve Badacsonyban).
Na de itt a BKV-sztrájk.
Készül a KRESZ módosítása.
Jön a nyár.
Ünnepeljünk, fiúk!
Bringaemelés.
(a szerző ámokfutó)
