A könyvfesztiválra jelenik meg Maros András Limonádé című bemutatkozó regénye. Korábban két novelláskötetet (Puff, Neveket akarok hallani) publikált, de írt színdarabot és forgatókönyveket is. Profi teniszező volt, de az irodalom terepén is ügyesen adogat. Minősített versenyző.
Igen, emlékszem, felkértek, hogy írjak pár VB-meccsől amolyan szubjektív tudósítást. Hálás feladat volt, mert a megrendelő nemhogy elnézte, de kifejezetten elvárta a cinikus hangvételt. Hosszasan lehetett elmélkedni az angol Crouch testfelépítéséről („…a tizenhatosnál nyújtja ki a térdét, és az ötösnél rúg…”), lehetett elemezgetni a szakkommentátorok szakmai hozzászólásait („…az európai konokság diadalmaskodott a dél-amerikai játékosság fölött…”), és így tovább. Ha igazi sporttudósításokat kéne írnom, mondjuk össze kéne foglalnom a várnai súlyemelő EB negyedik napjának eseményeit a Nemzeti Sportnak… nem, azt inkább nem… Ami a reklámot illeti, tizenhárom éve csinálom, és most élvezem csak igazán! Korábban nagy cégeknél dolgoztam, de fél éve egy kis ügynökségnél, a Laboratory Ideasnál kötöttem ki, és azóta is ott vagyok. A munkatársaim jó barátaim is egyben, sokat röhögünk.
Profi teniszező voltál. Mi volt a teniszező pályafutásod legbizarrabb élménye? Játszottál például a „Nagy Ő” Noszály Sándorral?
Noszállyal többször is játszottam korosztályos versenyeken – egyidősek vagyunk. Mindig megvert. Egyszer, talán 13-14 éves korunkban, nagyon közel voltam a győzelemhez, az első játszmát én nyertem, és a másodikban is simán vezettem, de „Nagy Ő” fordított… Brutális erőnléte volt, és borzasztóan tudott küzdeni. Egyébként 15 évesen én voltam a világ legjobb teniszezője, csak ezt nem vertem nagy dobra: én ugyanis legyőztem Heszler Gábort, aki Vágót győzte le, aki viszont azt a Csépait, aki Taróczy ellen győzött. Taróczy pedig megverte Ivan Lendlt. (Aki meg McEnroe-t, de ez a plusz már nem hiányzott.)
Az Árgusban megjelent egyik szövegedben írod: Bárcsak dr. Csapó Gábor lehetnél… Vízilabdáztál is? A mai napig fontos szerepet játszik életedben a sport?
Követem a fontosabb sporteseményeket, de már közel sem olyan lelkesen, mint aktív sportoló koromban. Az angol focibajnokságot még mindig imádom, és szurkolok Szávay Áginak, meg általában a Vasasnak.
Az első két könyved novellákat tartalmazott. Azt gondolná az ember, hogy egy prózaíró, ha ambiciózus, mondjuk a bemutatkozó novelláskönyv után a második kötete már regény lesz...
Sokáig azt hittem, hogy (a pénzkereső) munka mellett csak rövid szövegek születhetnek: tárcák, novellák. Mindennel siettem. Amint elkészültem az első változattal, már küldtem is valamelyik folyóiratnak, fűtött a publikálási láz. Aztán lehiggadtam, türelmesebb lettem, átalakult a munkamódszerem. Több időm mostanában sincsen (sőt!), mégis születnek hosszabb szövegek: regény, forgatókönyv, színdarabok.
Közgazdász végzettségű vagy. Van-e ennek olyan speciális haszna, amit ki tudsz aknázni, mint szépíró. Gondolom, az Overnight forgatókönyvének megírásakor például jól jött, hogy tudtál ezt-azt a tőzsdéről…
Nem tudtam semmit a tőzsdéről, az alapokkal sem voltam tisztában, a film írása közben tanultam bele.
Hogyan kerültél kapcsolatba Török Ferenc filmrendezővel? Neked volt meg a forgatókönyvötleted, vagy ő talált meg téged?
Feri egy konkrét ötlettel keresett meg engem. Öt mondatban összefoglalta, miről szeretne filmet csinálni. Az öt mondatból másfél év alatt lett százhúsz oldalas forgatókönyv.
Tárcarovatod volt a Magyar Hírlapnál. Volt olyan heti penzumban megírt történeted, amelyet majd továbbfejlesztesz „igazi” novellává? Vagy: ezeket a tárcákat fogod egyszer kiadni?
Nem fejlesztettem tovább őket. Mennyiségre van már belőle egy kötetre való, de egyelőre nem tervezem, hogy megjelentetem.
Mennyiben tér el a Limonádé „Amerika-képe” attól, amit mondjuk Ellis, vagy Jay McInerney megrajzoltak a „kamasz-könyveikben”?
Ellis vagy McInerney írásaiban buliról bulira vetődő, érzelmek nélküli nagyvárosi hősök vannak, akiknek kapcsolatai megrekednek a testi vonzódás szintjén… a Limonádé egy visszafogott, szerény magyar fiú története, aki egy csendes, főként nyugdíjasok lakta floridai kertvárosba keveredik. A házigazda egy magyar származású, világhírű hegedűművész és annak csinos, fiatal felesége…
A Neveket akarok hallani és a Limonádé borítója a magyar könyves coverekhez képest kimondottan kreatív artwork-ök. Részt vettél a tervezésekben?
Egy nagyon jó barátomra bíztam rá mindkét könyv borítóját. Kiváló ízlésű, jó szemű, jó humorú, érzékeny art direktor. Jól ismer engem, így nincs szükség arra, hogy mögötte üljek, és tippeket adjak. Már az első tervei mindig tökéletesek. Megérdemli, hogy megemlítsem (itt is) a nevét: Réczey Zoltánnak hívják.
Ha már az artworknél tartunk: az első könyved borítóján, melyet a képzőművész Kupcsik Adrián tervezett, egy beazonosíthatatlan tárgy látható. Mi az? Kő, stilizált hamburger?
Puff.
