Azt gondolná az egyszeri olvasó vagy néző, hogy az Asztalizene felső középosztályt reprezentáló szereplőgárdája alkalmas arra, hogy erősebben ironizáld a közegüket. Bizonyos groteszk hangsúlyokon túl természetesnek fogadod el viselkedésüket. Miért?

Mert ők is homo sapiensek, és csak azért, mert relatíve sok értékes vagyontárgyuk van, bejártak pár kontinenst és kiegyensúlyozott a forgalom a bankszámlájukon, még lehetnek időnként esettek, szerencsétlenek és olykor nyomorultak. Lehet odvas a lelkük, és lehet rózsaszínű is a lélek a teniszpályán vagy a vasárnapi misén. Lehetnek mániás depressziósak, lehet rendszertelen a szexuális életük, lehetnek anorexiásak és bulimiásak. Nem kell őket sajnálni, az emberi pályáknak ilyen a természete. Az irónia szép, az irónia jó, de nem üdvözítő minden esetben, nem old föl minden égető problémát. És elsősorban nem a darabban előforduló hullák, porba omló homlokzatok számán, a kicsorduló könnyek mennyiségén múlik, mennyire „súlyos” művet hozunk létre.
Ez egy melankolikus darab, ha tetszik, egy „szaturnuszi költemény”, amelyben az áhított tökély elérése minden szereplő számára lehetetlennek bizonyul, és a privát kudarc mindannyiukat jócskán megviseli. Tökély persze nincs. Ez egy fanyar mű, nem pedig vígjáték. Nem kíván sem vigaszt nyújtani, sem nevettetni. Egy izmosodó pesti, hangsúlyozottan értelmiségi réteget mutat be a megképződés, pontosabban az újjászületés állapotában. A 30-as évek magyar filmjeiben (másrészről a 60-as évekbeli Antonioninál) találsz hasonló képletet. Ez az újjászületés csöppet sem ujjongó. A parttalan nevettetés nem az én műfajom, hanem más színpadoké. A felhőtlen kacagás képessége az élet sok területén hasznos, a színpadon nem vagyok föltétlenül barátja. Ennek ellenére vagy éppen ezért, a Radnóti nézőtere sem marad néma.

Írnál valaha is klasszikus értelemben vett vígjátékot?

Nem.

A színpadi előadás az eredeti szöveg valamivel több, mint a felét használja. Voltak olyan részek, melyekért meg kellett küzdened a dramaturggal vagy esetleg a rendezővel?

Meccseink igazából nem voltak, de beszélgetéseink és csöndjeink annál inkább, persze. Hogy érthető legyek: ez a rendezés, egytől egyig kiváló színészeket mozgatva egyébként, a felszín felé megy, rengeteg munka befektetése árán is: egyszerűsít, értelmetlenül közel viszi a nagykörúti ízléshez azt a darabot, amelyiknek a körúti stílhez semmi, de semmi köze sincs. Azt a szelíden csilingelő tanulságot hoztam magammal ezúttal is, hogy nincs kompromisszum, és rendezőt legközelebb magamnak kell választanom. Ha nem sikerül, akkor nem sikerül: nem szabad minden áron bemutatóra törekednünk. Se pap, se ministráns nem vagyok ebben a templomban, de erre az estére mégiscsak én hozom az igét, nem közömbös tehát a számomra, hogyan tolmácsoltatik. Mindenki tudja, hogy a négyórás előadásokra a budapesti átlag színháznéző nincs fölkészülve, sem lelkileg, sem intellektuálisan. Ennek ellenére létre kell jönniük, akkor is, ha szünetben kiürül a fél nézőtér. Hát akkor ne tartsanak szünetet! Az értelmiségi krém, azaz néhány száz ember vevő volna ezekre az előadásokra is pár hétig. Akkor legyen pár hét, legyen egyszeri esemény, maradjon szép emlék nekünk. De ilyen ritkán adatik: Pest bedarálja a szépséges fölöslegét. Hosszú távon biztosan halál van, finoman szólva is finanszírozhatatlan Magyarországon a műhelyként üzemelő színház. Hamburgban vagy Bukarestben hétköznaposnak számít egy öt-hat órás színházi trip, ott nem csúfolják „kísérletezőnek”, „művészi útkeresésnek” stb., és még pénzük is van rá.

De a szövegkurtítás, átalakítás, sorrendcsere satöbbi mindig eleve bekalkulálható.

Mindent bekalkulálok, körülbelül másfél percig, aztán nagy számban embereket látok magam körül, akiknek mind-mind meg kéne felelnem, és ettől kicsit rosszul érzem magam. Aztán minden kívánalmat félreteszek. Nekem sosem ment az „igazodás”, mert alázatot elsősorban a munka iránt érzek, és csak másodsorban a munkaadóim – többnyire nagyszerű emberek – iránt; mindig mély tisztelet ébred bennem, látva például, mit kibír a színész. Ha nincs körülöttem kényszer, ha nincs rajtam egészségtelen nyomás, rögtön föllélegzem. Nem kell bizonyítanom. „…a szabadság az egészség egyetlen formája”, nálam úgy, mint Ciorannál. Úgysem tehetem meg, hogy ne a tőlem telhető maximumot adjam.
Nem jó, ha a szerző a gondolatai szolgálóleányának tekinti a színházat. Ugyanakkor az sem egészséges, ha a színház viselkedik úgy, mintha ő tenne szívességet a hóbortos szerzőnek, azzal, hogy a deszkákra engedi az ábrándjait.
Hiszen efféle fantáziákból, hóbortokból vagy „valóságos” emberi minták nyomán költött történetekből alakult ki maga a mitológia, s annak nyomán a görög dráma, az európai színház bölcsője. A színház a mi fogalmaink szerint tömérdek pénzt kockázat, ezt nem ildomos elfelejteni, ugyanakkor az előadás színvonala sosem lehet pénzkérdés. Meg kell találni azokat az embereket, akik képesek együtt dolgozni. Úgyis mindig minden másképp alakul, mint a rendező gondolta vagy a dramaturg gondolta vagy gondoltam én. Most például nyerésben vagyunk, a színház is, én is. Együtt és külön. A Nibelung-lakópark esetében – harmincévesen, amikor belefogtam –, föl sem merült bennem a színházi előadás lehetősége, ekképp születhetett meg egy majd’ ötszáz oldalas könyv gondolata, majd kézirata. Majdnem véletlenül jött létre a találkozás később, azazhogy nem is később: menet közben hívott föl Mundruczó Kornél, aki olvasta a Paulust, menet közben lépett be a történetbe a Krétakör.

Az világos, hogy a költői látásmódod hatott a drámáidra, de vajon a drámaírás könnyedsége, penzumjellege hatott-e a lírádra? Könnyebben írsz most verset?

Verset, jó esetben, fél év leforgása alatt háromszor-négyszer írok. Vagyis nem sokat és egyáltalán nem könnyen, hanem sok aggállyal, ami nemcsak magamnak, a vers eszméjének is szól. Egyszerre szentség és huncutság, nem? Mint Csokonainál. Viszont a drámaírás, egyáltalán, a színházi jelenlét korántsem könnyed tevékenység. Pénzkereső penzumnak vagy folyamatos bohém bulizásnak csak az látja, aki még sosem szagolt bele egy színházi olvasópéldány születésének folyamatába, vagy a főpróbahét idegőrlő és – nemcsak „alkotóilag”, emberileg is – nagyon tanulságos küzdelmeibe. Móka és kacagás is akad amúgy jócskán. A színésznők két szép szeme ott világít az éjben, de addig az éjig - a premierre gondolok, mire másra - párszor mindannyian elpusztulunk munka közben. Az Asztalizene egy bő másfélszáz oldalas költemény, amely párbeszédes formában halad A-tól Z-ig, mondjuk asztaltól zenéig. A művészetben is létezik úgynevezett kötelesség, de az etikai és minőségi jellegű. Mennyiségi kritérium – „írjál kevesebbet!” vagy „írjál többet!” –, hála a nagyon jó Istennek, nincsen. Számomra nincsen. Jó darabot akarok írni, és nem akarok föltétlenül tetszeni. Általában hálás a szívem a fölkérésekért, de nincs penzum, nincs alkalmi verselgetés. És nem szabad, hogy a rutin közelébe kerülj. A művekért egytől egyig megszenvedsz, és mindig másféleképpen kell megszenvedned, ilyen értelemben a drámaírás az egyik embert próbáló ösvény. Triviális tudás: többféle horizontot és időt kell együtt látnod, karaktereket, helyszíneket, utakat és ütközéseket, pont, mint egy kóser regényben. Mert a szereplőid persze nem a saját eszméid szócsövei. Színházzal dolgozni, ez nem azt jelenti, hogy az ember szépen lecsöndesíti, engedelmesen lebutítja a gondolatait – egyszerűen csak arról van szó, hogy más a közeg, mint egy könyvkiadóban. Először kicsit derűsebb, aztán bemutató után picivel komorabb.


„Budán lakni világnézet”– idézed Márait a könyvben. Soha nem éltél Budán. Szeretnél ott élni, vagy a nyüzsgő Pesten érzed otthon magad?

A Pest és Buda közötti különbségek a második világháború után, de főleg az ötvenes évektől fogva csekélyebbek lettek, mint korábban. Amikor gyerek voltam, elsősorban domborzatiak voltak. A hetvenes évek Budáján még bőven volt patina, de az emberarcú szocializmus végtelen snasszsága és slendriánsága már kikezdte a kapualjakat és a jellemeket is. Felnőtt egy generáció, amelyiknek nem volt köze többé Márai legendás gerincéhez. Persze, egy józsefvárosi kocsma törzsközönségét sosem fogjuk összetéveszteni egy budai golfpálya vendégkörével. Noha mindenütt emberek élnek, apró és vad vágyakkal, feszítő és kínzó indulatokkal. Ilyen értelemben az emberi tényező az, ami folyamatosan érdekel. Rég nincsen már pontosan körülírható budaiság. A Vár a hab a tortán. Valaha ez volt az ország szíve (ennek élő emléke például a Sándor-palota, holt emlékeztető jelei a múzeumok). Nem csupán politikai, hanem komoly szellemi kisugárzása volt, nagyjából az Utas és holdvilág várbeli Ulpius-háza az utolsó bizonyíték minderre. Aztán jött a háború, és leradírozta a Várat a dombról (mert azért nem igazi hegy ez). A szellemi aurát manapság leginkább az Országos Széchényi Könyvtár fóliánsai képviselik odafönt.

Amikor megszületett az Asztalizene ötlete, esetleg éppen egy étteremben ültél? Egyáltalán milyenek voltak ma mű születési körülményei?

Éppen egy étteremben ültem éjszaka, társaságban. Két éve, 2006 elején gondoltam először rá, hogy egy tízszereplős drámát, egy kamaradarabot szeretnék írni, olyat, amelyik nem a tőlem megszokott vad ármádiát vonultatja föl. Elterveztem egy verses regényt is, amelyben hasonlóan nyugodt a közeg, mint ebben a darabban (látszólag), és a szereplők némelyike is azonos, aztán a darab ötlete került előre, és a regény talonba. De majd… Az éttermi kulissza pedig tálcán kínálta magát, hiszen a gasztronómia valóban az egyik gyöngém, nem mint szakácsnak, hanem csak mint fogyasztónak: egy oldschool gyertyafényes vacsoráért a világ néhány pontján akár áldozatokat is hajlandó vagyok hozni.

A drámába ironikusan beleírtad az első, máig kiadatlan prózád címét, a Café Autodafét. Ezt a szöveget már senkinek nem mutatod meg. Miért hoztad be a dráma terébe mégis?

Ennyire titkolózós azért nem vagyok. Dehogyisnem mutatom meg: az a regény, amelyik azt a címet kapta a keresztségben, hogy Café Autodafé, később megjelent nyomtatásban, azzal a címmel, hogy Termann hagyományai. Novelláskönyv lett belőle, amelyben az Autodafé anyagát dolgoztam föl. Aztán a könyv megjelenése után rájöttem: a próza nem igazán az anyanyelvem, sem a regény, sem a novella, nincs hozzá abszolút hallásom, a mondat dallama, a gondolat íve versben jön elő igazán, prózában nem látom a bekezdések határköveit, magát a szerkezetet. Az egész novelláskönyvet már csak jövőbeli nyersanyagnak tekintem. Vannak oldalai, melyeket még mindig szeretek, két-három novella talán megáll benne a lábán, és a kötet címe is szép, az a hagyományos. A darabomban pedig a régi címet villantom föl, igen, mert bár minden más most körülöttem, mint akár tíz éve, dehogyis tagadom meg a fiatalkori énemet. Olyan ez, mint egy kézfogás avval a Karinthy-féle fiatalemberrel. Nem lettem másik ember.

Vissza kellett fognod magad, hogy bizonyos esetekben ne legyenek a dialógusok túlzottan líraiak? Egyáltalán hogyan viszonyul egymáshoz a hétköznapi beszéd és a lírai nyelv emelkedettsége?

Nemigen fogtam vissza magam, pont annyira csapongtam, amennyire jólesett. Talán szabad azt gondolnom, természetesen simul ez az emlegetett két nyelv, az alapján merem ezt állítani, hogy a színészeknek jól esik mondani a szöveget, ez egyszerűen látszik, lerí róluk, és ráadásul rendszeresen közlik is velem. Lélegző alakokat szeretnék látni a színpadon, s nem az ismerőseim portréját akarom megrajzolni, hogy majd kacsintsunk össze egymással előadás közben. Figurákat lehet teremteni, egy elképzelhető társaságot.

Minden drámai műved, még az 1956-ban játszódó Kazamaták is tartalmaz szlenget. Lehet, hogy egyszer születik egy olyan műved, mely úgymond tisztán irodalmi nyelven szólal meg?

Van egy könyvem, az Ultra, amelyben határozottan klasszicizáló és bel canto a versbeszéd, a mostani szememmel már kicsit sterilnek is látom néhol, ezzel együtt nagyon szeretem, szívbeli könyv. Különben meg könnyen lehet: nincs olyan nyelv, amilyenről beszélsz. Vagy ha igen: az az „irodalmi nyelv” már réges-régen nem az irodalomé, hanem a szakkönyveké. Csak egy magyar nyelv van. Ha tiszteled, olyannak tiszteled, amilyen. Ha tisztának tartod, hát úgy tiszta, ahogyan használják. Céline franciája „mocskos”, Prousté pedig „tiszta”? Vagy ugyanez Petrivel és Kosztolányival? Ennél azért bonyolultabb a helyzet. Ebben az országban élek, a nyelv szabad, habár a nyelv használói másként élik át ugyanazokat a változásokat. Nyitott vagyok kitűnő költőtársam, Nádasdy Ádám gondolatára, aki szerint a leíró nyelvészet a nyelv éppen létező állapotát ábrázolja. Az Asztalizene nem realista darab, bár tartalmazza a tapasztalati valóság elemeit, például a magyar nyelvet. Mégsem a kortárs Magyarország elé akartam görbe tükröt tartani, ékes bizonyíték rá, hogy csak egyetlenegy társadalmi réteget emeltem a színre, és őket is végig versben beszéltetem. A személyzet, a pincérek személyében jelen van néhány szatellit-figura, de valahol ők is ebbe a körbe tartoznak, a vágyaik, az ízlésük alapján. A szociológiai merítésnek nincs önértéke, azaz nem föltétlenül mélyebb a mű, ha múlt századi román bányavidéken és nyomorban játszódik, mintha jelenkori luxusban és Los Angelesben... A szociográfia másként mély, mint egy szonett.

Mi a nehezebb: történelmi távlatokban gondolkodni, vagy feltárni mondjuk az Asztalizene szereplőinek privát szféráját?

Egy és ugyanaz a kettő, egy és ugyanaz a valóság. Flaubertnek elég volt Bovaryné hálószobájába bevilágítania, hogy a maga részéről „mindent” elmondjon az emberről. Tolsztojnak ama gyönyörű sétája, amelyet a borogyinói csatamezőn tesz, felejthetetlen, de semmivel sem fontosabb, mint mondjuk Anna Karenina magánélete.

Az irodalmi sikerek motiválnak, hátráltatnak, vagy nem játszanak különösebb szerepet a munkához való viszonyulásodban?

Amikor megtudtam, hogy a darab elnyeri az Aegon-díjat, egyszerre éreztem örömöt és valami mást is. Örömteli meglepetés, ugyanakkor zavarba ejtő is volt a bejelentés, hiszen éppen dolgoztam valamin. Az alapozási munkálatoknál tartottam, ráadásul épp egy új színdarab alapozásánál. Ilyenkor duplán nehéz a dolog. Lélektani okból szerencsés, ha a díjak egy részét soha nem kapjuk meg. Ugyanakkor ki az, aki privát (és nem politikai) okból nem fogad el vagy szolgáltat vissza közülünk bármilyen díjat? Ki az, aki szemrebbenés nélkül kijelentheti: „Most már elég, sok volt belőlem, túlnyertem magam!” A támogatás nem csupán az éhhalált tartja távol tőlünk, hanem véglegesen függetlenít minket a napi irodalmi közélettől, az ömlesztett fölolvasóestek dögunalmas terepétől, ez az egyik nagy áldása. Viszont megnégyszerezi az opponenseink számát, megfelezi a barátainkét. Nem akarok semmilyen elvárásnak megfelelni, nem akarok arról a lécről tudomást venni, amelyet fölállít, magasra tesz, úgymond, a szakma. A belső igény pont elegendő. Mindig van bennem egy adag elégedetlenség magammal kapcsolatban, ami azért jó, mert megóv az elszállástól, az elhülyüléstől. A díjakat nem mi osztjuk magunknak, hanem valami kegyelem vagy áldás révén részesülünk bennük. Ráadásul rengeteg szerencse is kell hozzájuk, néha pimasz szerencse. A díj, csúf szóval, a karrier, szép szóval: az élet eseménye. A pályánk eseménye a kézirat, majd a könyv. Amikor valamilyen ívet lezárok, amikor egy könyv kéziratát befejezem, és még távol bármiféle „megjelenés”: nekem az a megszabadulás az igazi öröm.