Ahogy Tommy Emmanuel fogalmazott, „Tommy-virgin”-ként, azaz Tommy- szűzként mentem el tegnap este a Művészetek Palotájába, mert tudniillik soha nem hallottam még élőben, bár kis hazánkat már többször meglátogatta.
Tommy Emmanuelről akkor hallottam életemben először, mikor életem nagy szerelmével - egy gitárossal - randiztam. „Ismered Tommy Emmanuelt?” Kérdezte, én pedig szégyenkezve vallottam be, hogy nem igazán. Persze, pár randival később már a fiú lakásán nézegettük a Tommy Emmanuel DVD-ket és hallgattuk a CD-ket. És mesélt. A koncertről. Tommy tehetségéről. A példaképről. Majd jött április 22., és úgy gondoltam, szembenézek rajongásom tárgya rajongásának tárgyával. Nagy találkozás volt ez. Ha nem a legnagyobb.Pár perc késéssel Tommy Emmanuel néhány kedves, köszöntő szó után azonnal elkezdett játszani. Végtelenül szimpatikus ember - gondoltam már a koncert elején, még nem sejtettem, mi történik két óra leforgása alatt.
Hihetetlen taps, ováció fogadta Tommyt, elképesztően sokan jöttek el, túláradó szeretettel és rajongással fogadva a művészt.
Szóval, kijött Tommy, mosolygósan, lazán. A színpadkép a régen megnézett DVD-n látottakkal megegyező: négy különböző gitár, melyekben egy dolog azonos, mindegyik ütött-kopott. Laikus nem volt a teremben, aki ezt furcsállotta volna, és is képben voltam: Tommy csodákat fog művelni a gitárokkal, ezért olyan lestrapáltak tehát. Szó szerint.
Tommy játszani kezd. De nemcsak zenél, nemcsak penget, nemcsak előad egy dalt. Nemcsak azt érzem, hogy ez az ember minden porcikájával benne van a zenéjében, nemcsak azt látom, hogy kezének toldalékaként, játszi könnyedséggel használja a gitárját. Ez az ember üzen valamit. Ez az ember mutat valamit nekünk magából, őszintén, nyíltan, valami olyat, amiről szép lassan kezd kirajzolódni, KI is áll ott a színpadon.
Tommy igazi show-man. Beszél a közönséghez, sztorizik, emlékezik, majd hálálkodik, amiért ott vagyunk, és amiért őt választottuk 2008 legjobb akusztikus gitárosának.
Tommy beavat: beteg volt. De most itt van, jól van.
Tommy a gyermekéről mesél: „Szereti az én zeném, nem hallgatja a rap-szart”, mondja, és minden mondata igazán olyan, mintha egy kávé mellett kettesben üldögélnénk.
Zseniális, zseniális, zseniális.
Lágy zenével kezd, csak lassan, finoman avat be: mozdulatai, mimikája hihetetlenül kifejezőek, elvarázslóak.
Igazán csak akkor olvadok el, amikor énekelni kezd. Tiszta, puha hangja elárasztja a Művészetek Palotája Bartók Béla Hangversenytermét.
A zene meg csak visz, nem tudom, hová, egyre dinamikusabb, majd a közönséggel azon kapjuk magunkat, együtt énekeljük Tommyval, hogy „here comes the sun”, aztán vált, mindig csak vált, hirtelen, a gyorsból a lassúba, a tempósból a lágyba, közben pedig viccelődik, táncol. Igazi előadóművész, ízig-vérig egy színpadi csoda.
Tommynak beindul a keze, dobol, penget, énekel, majd előkap egy dobseprűt, és míg bal kezével játszik, jobb kezével a mikrofonállványon ad ritmust a dallamok alá. Egyszerűen lehetetlen lekövetni, mit is csinál a két kezével, hiába a kivetítő: inkább becsukod a szemed és ilyenkor mintha egy egész Tommy Emmanuel Orchestra játszana.
Egy pillanatra nem hagyja lankadni a figyelmet a több mint két órás koncerten.
Ez idő alatt többször volt katartikus élményem, a közönséggel együtt. A fantasztikusan felépített műsor utolsó előtti számánál következett be azonban a teljes lelki megvilágosodásom és legkomolyabb befordulásom: az „aboriginal song-ként” bevezetett Initiation elemi dolgokat mozgatott meg bennem: egyszerre szabadultam fel és kezdtem el szorongani, egyszerre képzeltem magam egy félelmetes sötét erdőbe, egyedül, magányosan, majd a felhők felett lebegtem.
Az utolsó dalt gondolom levezetésnek szánta, viszalépett egy finom lágy és elcsendesülő világba, búcsúdalként, de mindhiába, nem tudok levezetődni.
Köszönöm neked ezt az élményt, your message delivered.