A könyvfesztiválra jelenik meg Háy János Meleg kilincs című válogatott verseket tartalmazó kötete. Háy az 1976 és 2003 között írott verseiből fejtette le azokat a darabokat, melyek talán legjobban reprezentálják pályája első negyed századát. A kilincs még meleg, nemrég csukta be a szerző az ajtót, de mi újra kinyithatjuk.
Nem gondoltam, hogy valaha is legálisan publikáló író leszek. Arra voltam ráállva, hogy a haverjaimmal, Kurdy Fehér Jánossal és Podmaniczky Szilárddal különböző amatőr periodikákat hozunk létre, meg itt-ott felolvasunk. A hivatalosságot öntudatosan megvetettem, bár ha őszinte akarok lenni, némiképp azért, mert tényleg esélytelennek láttam az odakerülést. Ettől függetlenül úgy gondoltam, hogy nekem időnként le kell zárnom azt, amit csinálok. 85-ben vége lett a főiskolának, felköltöztünk Szegedről, és elkezdtem dolgozni. Ez minden tekintetben egy határ évnek látszott az életemben. Összeraktam az addig írott cuccaimat. Csak úgy magamnak. Aztán egyszer összefutottam Zalánnal, aki akkor sztárnak számított, s én ismertem véletlen, hisz ő is Szegedre járt. Zalán mondta, hogy vigyem be az anyagot a Mórához, ott van Kőrössi P., meg Sík Csaba, s ők bírjak az ilyen értelmetlenséget, amit én csinálok. Be is vittem. S ott elfogadták, némiképp talán azét, mert Sík szerette volna kiidegelni a kiadó konzervatív igazgatóját, s az én könyvem erre alkalmasnak bizonyult. Arra nem emlékszem, hogy az indulás, mint esemény megjelent-e a gondolkodásomban, hogy na, most én elindultam, úgyhogy ezért aztán azt sem tudom, hogy elégedett voltam-e ezzel. Persze Esterházy szövegének örültem, néha nem árt, ha kap az ember egy kis vállveregetést, főleg ha olyan írótól kapja, aki mondjuk elég sokat jelentett nekem a hetvenes évek közepétől.
Orosz szakon végeztél – ehhez képest az orosz kultúra néhány utaláson kívül nem jelenik meg markánsan sem a költészetedben, sem a prózádban. Miért?
Nem törekszem arra, hogy bármi is direkt megjelenjen abban, amit írok a mű tárgyán kívül. Nincsenek mestereim, nem vagyok tanítvány-típusú alkotó. Ugyanakkor ez az állításod, ha most rendesen belemegyünk, mégsem felel meg a valóságnak. Az orosz avantgárd, Kamenszkij vagy Hlebnyikov költészete, meg persze a klasszikusabb irányt követő Mandelstam, akiből a szakdolgozatomat írtam, nagyon fontos vonatkozási pont volt és maradt számomra, s ugyanez mondható el a 19. századi orosz líra néhány alkotójáról, gondolok itt főleg Puskinra vagy a nálunk kevésbé ismert Tyutcsevre. A drámákon nyilván látszik, hogy Csehovon szocializálódtam, a prózákon Dosztojevszkij. Engem egyébként nem érdekelnek a kulturális referenciák. Bár a metatextusok, a más művekre való utalás, mivel nyelvet és kultúrát használunk: elkerülhetetlenek. De ha ezek direkt vannak a szövegbe erőltetve, akkor nem tekintem másnak, mint művön kívüli támasztéknak, önigazolásnak. Látszólag megtölthetik tartalommal a művet, de mivel igazi létanyag nincs benne, hamar kilóg a lóláb.
A versek mellett nagysikerű prózaköteteket és népszerű drámákat is írtál – utóbbiakat folyamatosan játsszák a színházak. Hatnak-e érezhetően ezek a sikereid a verseskönyvek eladására, vagy a vers az vers, a szerzőjétől függetlenül periférikus marad?
Ez most fog kiderülni, hisz 2002-ben volt utoljára verseskönyvem, s akkor még nem voltak azok a drámák, sem azok a prózák, amelyek valóban nagyobb olvasói, nézői figyelmet kaptak. Egy év múlva, ha kérdezel, tudok majd válaszolni. Természetesen a példányszámoknak nincs köze az esztétikai minőséghez. Örülnék, ha sokan elolvasnák ezt a mintegy ötszáz oldalnyi verset, mert ez lényeges része annak, amit csinálok, az egyik fő vonal. Ugyanakkor azzal is számolnom kell, hogy kicsit más ez a költészet, mint amit a nyugatos neveltetésünk során megszoktunk.
Írtál a budapesti hidakról egy sorozatot, mely Fejér Gábor fotós képeivel jelent meg. Csak a hidak iránt érzel titokzatos vonzódást, vagy esetleg számíthatunk Budapest egyéb építményeiről szóló írásokra?
Azért elég perverz dolog egy építményhez vonzódni, ráadásul titkosan, nehogy a másik építmény megtudja, aztán kikergessen magából. De a viccet félretéve, a hidak valójában nem az én, hanem a kitűnő fotós sokéves vonzalma. Fantasztikus anyagot rakott össze, aminek csak egy része kerülhetett a könyvbe. Engem a kötet kiadói és szerkesztői Varga Lajos Márton és Vörös T. Károly javasoltak a szöveg megírására. Szabadkezet kaptam. Írhattam volna sima összekötőszöveget, főleg, hogy alig volt több mint egy hónap a munkára. De épp olyan időket éltem, hogy rendkívül tehetségtelennek és haszontalannak éreztem magam, s úgy fogtam fel, a feladatot, mint próbatételt. A tét nem volt kicsi, némiképp heroikusan hangzik, de mindenem rajta volt. Hogy lesz-e folytatás, nem tudom, alapvetően idegenkedem a szeriális dolgoktól.
Mint a Szép versek szerkesztője, talán az összes irodalmi periodikát elolvasod. Vannak kimutatható alakulási irányok a kortárs lírában, vagy mindenki önálló univerzum, és nem lehet úgymond általánosságokat megfogalmazni?
Talán néhány általánosságot lehet, azzal a megkötéssel, hogy ez egyfajta interpretációja az olvasott anyagnak, s nem biztos, hogy kiállja a tudományosság próbáját. Úgy érzem az utóbbi évek költészete híján van a kísérletező hajlamnak, sokan támaszkodnak műveltségi toposzokra, ennyi görög meg latin utalást hát nem is tudom, mikor látott a magyar költészet. Ez értelmezhető úgy, hogy számos alkotó az egyenes élményt most nem az irónia útján, hanem az erudíció védfalai között próbálja elkerülni. Emellett úgy tűnik, a dalosabb líra, ami a kilencvenes években jutott diadalra, valamint az ironikus világmegközelítés épp most megy ki a divatból vagy popularizálódik. Ennek következményeként megnőtt az olyan költők ázsiója, mint például Marno Jánosé, aminek nem lehet eléggé örülni, hisz ő mégiscsak kincse a kortárs magyar lírának. A valahai népi szürrealizmus, utolsó leheletét is kiadta, bár simán elképzelhetőnek tartom, hogy a népi tradíció, mivel ez most egy szabad terep, valamilyen formában újraéled. Változatlanul szaporák az ifjú női költők, akiket a szerelmi csalódás dalra fakasztott. Ám a fiatalabbak többsége – feltehetőleg a derékhad könnyed, dallamosabb lírájának ellenhatásaként – inkább a komolyság, az átgondoltabb költészet felé tájékozódik. Ha a kilencvenes években a kosztolányis felszín volt a divatszlogen, most azt hiszem a mélység lesz a kézenfekvő elvárás. Ez persze közelebb áll hozzám, de a szimpatikusabb dikció és poétikai célkitűzés nem jelent automatikusan jobb minőséget is.
Beutaztad a világot New Yorktól Varsóig. Hatott-e rád a kitágult világ? Már csak azért is kérdem, mert a drámáidban, történeteidben jórészt mikrovilágok szerepelnek…
Minden műalkotás egy teljes világ. Akkor is, ha annak dizájnelemei egy kis térséghez kötődnek, mint pl. az én darabjaimé. Ha nem így lenne, nem értenénk meg csak azokat a műveket, amelyek a közvetlen környezetünk reáliáira építenek. Minden műalkotás egy kis résen megy rá a mindenségre, az is, amelyik univerzálisabbnak látszó témát érint. Ja, meg ennek nincs semmi köze ahhoz, hogy az ember szeret-e vagy utál utazni. Én történetesen szívesen utazok. Egy csomó dolog ugyan nem érdekel, például az autók, a borok, a ruhamárkák, a sport (semelyik ága), az éttermek, kávéházak és a kulináris élvezetek, de érdekel, hogy hogyan élnek és gondolkodnak más emberek, s ilyen szempontból persze minden olyan is érdekel, amiről az előbb azt mondtam, nem érdekel. Nem hiszem azt, hogy az utazás feltétlen nyitottá tesz, vagy hogy csak az utazás tehet nyitottá. Egy csomó embert ismerek, akinek eleven a világhoz való viszonya, holott a szomszéd kisváros volt a legtávolabbi pont, ahova eljutott, és ismerek olyanokat, akik bejárták a világot, az agyuk mégis olyan maradt, mint egy blokktégla.
Nem egyszer gyűlt meg a bajod a nyárspolgárisággal, botrány volt Szatmárnémetiben a darabod bemutatója után, a Tiszatájban megjelent verseid is kiverték egy-egy olvasónál a biztosítékot. Nyilván nem hatnak rád alkotás közben az esetleges nyelv- és erkölcsféltők felmutatott ujjai, de be tudod mérni, hogy mi az, aminél esetleg elszakadhat a cérna bizonyos olvasóknál?
Nem tudom bemérni. A polgárpukkasztás egyébkén nem érdekel. Szerintem nincs már benne originalitás, konzumálódott, tucattermék lett. Persze a dadaisták a Voltaire-kabaréban, az más, akkor még elcsattant egy-két igazi pofon, ha felbasztad a nézők idegeit. Viszont nem is igazítom senkihez csak a mű belső elvárásaihoz a nyelvet. Magánemberként én is mélységesen felháborodok azon, hogy megbántok embereket, hogy például Szatmárnémetiben, ilyen jólszituált öltönyös református faszikat trágár viselkedésre késztették a Senák című darabomban szereplő káromkodások. A bemutató után feljelentették a fenntartó önkormányzatnál a színházat, s majdnem sikerült elérniük, hogy cenzort állítsanak a színház fölé. Szövegen persze csak esztétikai okokból változtatok, ilyen esetekben csak annyit tudok tenni, hogy elmondom, miért így írtam. Szatmárnémetiben a színházban az egyik előadás után szerveztek is egy közönségtalálkozót. Hívtak engem, hívták az acsarkodókat, hogy beszéljük meg nyilvánosan, ki, mit gondol. Odautaztam, de a haragos helyi autoritások nem jöttek el. Ez a tipikus magyar. Azért, nehogy meg kelljen változtatnom a véleményemet, nehogy finomítani kelljen rajta, bezárkózom a velem nézetazonos atyafiakkal egy akolba, aztán ott pácolódom a saját fingszagunkban. Előző kérdésedre visszautalva, az államhátárok úgy tűnik könnyebben nyílnak, mint némely magyar testvérünk belső gátrendszere.
Könyveidet saját festményeiddel, rajzaiddal illusztrálod. Elképzelhető, hogy egyszer albumban jelenjenek meg ezek a képek?
Háy János Meleg kilincs című válogatott verseskönyvének dedikálása április 25-én 17 órakor lesz a könyvfesztivál Palatinus standjánál.
16 éves korodban írott verseidet is tartalmazza a Meleg kilincs című gyűjteményes kötet. A legtöbb költő nem válogatná be a tizenéves korában írt verseit. Voltak szövegek, amelyeket átdolgoztál?
Nekem fontos volt, hogy az a néhány vers, amiben először tudtam távolságot tartani a privát világom és a mű között, szerepeljen a kötetben. Egyébként nem, vagy csak apróságokat változtattam a szövegeken. Nem akartam és nem is tudtam volna újraírni a múltamat, hisz már nem aktívak bennem azok a gondolati és poétikai problémák, amelyek azokat a verseket, könyveket szülték. Persze szelektáltam, de a szelekció során is arra törekedtem, hogy a korai kötetekből a költészeti perfekcióval gyanúba keverhető, szóval a hagyományosan versszerű verseket hagyjam el. Mert azokat untam legjobban. Szerettem volna, ha elven és mozgalmas könyv születik, ami néhol bosszant és idegesít, másutt megszeretteti magát.
Jellemző, hogy az úgynevezett válogatott versek közé a költők beillesztenek legalább egy-két ciklusnyi új anyagot is. A te könyved 2003-ban véget ér. Miért nem raktál hozzá újakat?
Az egy másik könyv. Ennek az anyagnak itt a vége.
