Április 24. van, az örmény genocídium napja, amikor is mintegy másfél millió ember kegyetlen lemészárlására emlékszik a világ – legalábbis az a része, amelyik egyáltalán tud arról, hogy 1915 és 1917 között a Törökországban élő örmény népesség mintegy háromnegyedét kiirtották.

Habár a mindenkori török kormány hivatalosan a mai napig nem ismeri el, hogy népirtás történt, a történettudomány a modern kor első szisztematikus genocídiumaként tekint az első világháborús ifjútörök kormányzat által szervezett és levezényelt akciókra, melynek során mintegy másfél millió örmény polgárt, a Török Birodalom teljes területén élő hozzávetőlegesen 2 milliós örmény népesség háromnegyedét módszeresen kiirtották, közben elkobozva vagyonukat és a legkegyetlenebb, legembertelenebb bánásmódnak alávetve az ártatlan emberek százezreit.

A bűncselekmények elkövetésének hivatalos indoka az volt, hogy az örmények a háborúban az ellenséggel, az oroszokkal játszanak össze; ennek közvetlen előzményeként a Baku elfoglalására indított török hadjárat csúfos kudarcát tartják számon, amikor is a környező területeken élő örmények valóban az oroszokat támogatták. Az alaposan megtervezett tömegmészárlás igazi oka azonban az ifjútörök kormány radikális, muszlim színezetű nacionalizmusa volt: az országban élő, jelentős mértékben kereskedelemben élő örmény kisebbség felső rétegeinek jómódja irigységet szült a török közvélemény egy jelentős részében, amit a vallási különbségek és a háborús feszültségek gyanakvásba, majd gyűlöletbe fordítottak át.

1915. április 24-én – innen ered az emléknap – , a szükséges propagandaanyagok elkészítését és némi logisztikai felkészülést követően a kormány mintegy kétszáz örmény vezetőt vetetett őrizetbe Konstantinápolyban, amit a következő hetekben további százak letartóztatása követett. A lefogottak egy részét záros határidőn belül kivégezték, másokat bebörtönöztek vagy munkaszolgálatra vezényeltek. 1915. május 29-én a kormányzat jóváhagyta az úgynevezett Tehcir-törvényt, mely arra hatalmazta fel a kabinetet és a hadsereget, hogy bárkit kitelepíthessenek otthonából, akik veszélyt jelenthetnek a nemzetbiztonságra – akár puszta gyanú alapján is. Az immár rendelkezésre álló jogi arzenál alkalmazása a Mehmet Talaat miniszterelnök, Ismail Enver hadügyminiszter és Ahmed Jemal tengerészeti miniszter fémjelezte kormány által létrehozott Teshkilati Mahsusa („Különleges Szervezet”) testület feladata lett. A katonai különítmény személyi állományának jelentős részét a fegyintézetekből kiengedett bűnelkövetők adták.

„Végül is ki beszél ma már az örmények megsemmisítéséről?”

Adolf Hitler, 1939Az otthonaikból önkényesen kitelepített örményeket a halálbrigádok sivatagos szíriai területekre deportálták – Ahmed Jemal egyben Szíria katonai kormányzója is volt – , az út közben éheztetve, rendszeresen kínozva a foglyokat, megerőszakolva a nőket és a gyerekeket. A véres menetelések végállomása az a történészek sejtései szerint több mint húsz, a szír és az iraki határ közelében lévő koncentrációs tábor volt, melyek működtetését Sükrü Kaya külügyminiszter látta el. A lágerekben a legváltozatosabb módszerekkel végezték ki a deportáltakat: egyeseket elevenen elégettek, másokat „csak” halálra kínoztak.

A kor közvéleménye természetesen nem maradt érzéketlen a Török Birodalomban zajló események irányában, sőt, a török belpolitikában is komoly feszültségeket teremtettek a megsemmisítési műveletek, a „művelt nyugat” azonban diplomáciai tiltakozást leszámítva nem igyekezett effektíve is megakadályozni a szervezett népirtást. Annak csak az vetett véget, amikor az orosz erők megsemmisítő csapást mértek a harmadik oszmán hadseregre.


Habár az első világháború utáni hadbírósági tárgyalások során számos bűnöst ítéltek el, a mészárlás három fő ideológiai atyja, Talaat, Enver és Jemal („a három pasa”) már az eljárások megkezdését megelőzően megszöktek az országból, vagyis a legfőbb felelősök megbüntetésére nem kerülhetett sor.
Jelenleg Törökország ugyan nem tagadja, hogy számos örmény lelte halálát a nevezett időszakban – Ankara hivatalosan 300 ezer áldozatot ismer el – , a mindenkori török kabinet mereven elutasítja, hogy a történteket szervezett népirtásnak bélyegezzék. Erre a legkülönfélébb indokokat hozzák fel, melyek között éppúgy szerepel a műveletek „nem kormányzati irányítottsága”, mint az örmény népesség oroszokat támogató magatartása a háborúban. Az eseményeket 22 ország ismeri el hivatalosan genocídiumként; Franciaországban 2006-ban törvényt fogadtak el, mely bűncselekménynek minősíti a történtek népirtás voltának tagadását. A helyzetet azonban jól jellemzi, hogy a jogszabályt az Európai Bizottság is kritizálta, mondván, az "nem segíti elő" a török-örmény megbékélést és Törökország közeledését Brüsszelhez.

Az Örmény Kultúra Hetén Magyarországon is több eseménnyel emlékeznek meg a történtekről és az áldozatokról, ezekről itt olvashat.