Nem könnyű Budapestet szeretni, de érdemes megpróbálni. A Végtől végig a Terézvároson című képeskönyv szerzői nemcsak szeretik kerületüket, nemcsak beszélnek arról, hogy milyen jó volna, ha a város olyan lenne, amilyen mondjuk a '20-as években, hanem tesznek is érte valamit.

Felmutatják, milyen volt Budapest, hogy rádöbbenjünk: az aranykor polgáraihoz képest szellemalakként járunk egy olyan városban, amely még csak nem is árnyéka önmagának. Persze, nincs egyszerűbb annál, mint hogy valaki összegyűjtse a régi, színezett terézvárosi képeslapokat, és azokat képaláírásokkal ellátva albummá rendezze. Igen, csak ha ez olyan természetes, akkor miért kellett a rendszerváltás után 17 évet várni erre a szép könyve?

Először is kellett hozzá egy kiváló művészettörténész, Piskolti Bernadett, aki finom ízléssel tartotta karban az art direktori és szerkesztői munkát, kellettek hozzá a gyűjtők, akik kölcsönadták a kincseiket, kellett hozzá Forgách András, aki egy igazi békebeli előszót írt a könyvhöz. Épp itt volt az ideje, hogy megmutassák, hogy néztek ki a házak, mielőtt leverték volna róluk a stukkókat, hogy néztek ki a kapuk, mielőtt a graffittisek összebarmolták volna. A könyv követ egyfajta útvonaltervet. Ha elindul az Andrássy úton, akkor végig is megy rajta, így valóban Végtől végig utazhatunk Terézvároson – ahogy a könyv címe is ígéri.

Milyen lehetett az Andrássy, amikor még olyan képeslapok jelentek róla, melyek elsősorban a Verne-könyvek illusztrációira emlékeztettek? Nos, akkor még volt orra és szeme a Holdnak, és fekete macska dörgölődött a borközi állapotban lévő cilinderes urakhoz. Kíváncsi arra, mi állt a Skála metró helyén? Képzeletben menjen be az egykoron ott állt Ilkovics vendéglőbe, és igyon egy kóser szilvát az eldózerolt házak emlékére.