A tánciskolákban az első lépések a kályhánál kezdődnek. A kályha ezúttal az otthon melege, Szegvár, ahonnan Grecsó Krisztián elindult, a táncparkett pedig már egy sokkal nagyobb tér, Csongrád, Szeged, Békéscsaba által határolt terület, amit hívhatunk majdnem Csongrád megyének, majdnem Békés megyének, majdnem Viharsaroknak, azonban csak annyi biztos: az Alföldön járunk, napjainkban, és hogy amit kezünkben tartunk, az Grecsó Krisztián második regénye, a Tánciskola.

Abban sem lehetünk biztosak, hogy a könyv emblematikus permetezőgépe nem zenegép-e valójában, mely tangót, valcert vagy éppen Mozart Requiemjét játssza-e.

A Délalföldön semmi nem biztos, a mozdulatlanság valójában az ideiglenességet leplezi, de csak annyira takarja el, amennyire mondjuk egy szénaboglyát elfed egy műtrágyás zsákból készült sátorszerű tákolmány.

A délalföldi állóképeket már többen bemozdították, lásd Krasznahorkai Sátántangója, és Az ellenállás melankóliája című könyve, vagy ott van Závada Pál mindhárom regénye. A keserűség, az elvágyódás, a létbölcseleti irányultság mindhárom szerzőt jellemzi, de Grecsó melankolikus derűje és életkép-érzékenysége megkülönbözteti az idősebb pályatársaitól.

Jocó, a jogi végzettségű fiatalember nevelődési regénye itt-ott kacérkodik népi misztériumjáték-jelleggel, „titokzatos” figurák tűnnek fel a színen, „szokatlan események” billentik ki a vidék egyhangúságát, de szerencsére Grecsó szereplői nem indulnak megfejthetetlen igazságok nyomába, csak mesélnek, mesélnek fáradhatatlanul. A mi dolgunk lesz, hogy eldöntsük: a helyszínre utazunk-e.