„Én hordom a bal cipőt, rajtad van a jobb…”. Kedves gyerekek, „ma itt minden ember jó, akit megtalál egy szó.” Kedves felnőttek, tépjék le a plakát papír-lelküket, s önvizsgálatra adják oda a mellettük ülőknek. Üssenek rajta két lukat s nézzék önmagukat! Néha rémes dolgokat látnak, de ez ne szomorítsa el Önöket, valahol valamikor mi is ilyenek voltunk-vagyunk. Felejtsük el? Piát, piát ide, hordószámra! Terápiát!
Terápiás foglalkozás, vagy óvoda? Párnák szerteszét. Mintha egy lélek rejtett titkos falai lennének, magamba nézek s a mellettem ülőkre - nekik is ilyen van, csak a ruha eltakarja. A fal mögött nejlon esőkabátok, üresen, lélektelenül állnak. Csak a levegő tölti ki őket. Figyelnek. Hét játékos (négy fiú, három lány) szeánszának részei leszünk, szabályokat hallunk, mert a játékoknak is vannak szabályai. S ezeket már gyermekkorban is fel lehet rúgni (mint itt is az első percekben): a mi sulinkban is, amikor a legügyetlenebb nyerte a versenyt, akkor is kinevették, hiszen nem-szeretett volt mindenki szemében, ő volt a játék nagy vesztes-nyertese. Akár nyert, akár vesztett, sosem volt boldog, mert mások nem engedték. Ma lúzernek hívnák. Szerencsére többre vitte külföldön, mint mi itthon. Mert ott engedték. Ki is a vesztes igazán? A sok csibészséget látva a külvilágban mi is megcsináltuk a magunkét, a „miért legyek tisztességes? kiterítenek úgy is”-t.
Emlékszem, az oviban volt egy hosszú pad, a végén egy Csepel teherautó kormánya. A játékszabály egyszerű volt: aki kapja, marja. Az erősebb kutya. Verekedés, karmolás satöbbi. Megtanultuk. Azután már üres volt a hely, azé volt, aki a falkát vezette. Kérdezed, már óvodás korban is? Ez meg hogy lehet? Az élet így írja bele magát a tagjainkba? Vagy ez már bennünk van? Van azért odabent valami, ami nem engedett szétesni bennünket - a játék, a gyermek igazi világa, a legjobb tanító. Meg a gyermekszívű szüleink, akik tisztességre neveltek.
„Ha bántasz, azonnal sírok. Ha kedveskedsz, azonnal mosolygok. Ha figyelsz rám, produkálom magam. Ha csinálsz valami érdekeset, én is azt akarom csinálni. Ha van valamid, nekem is kell. Csalok, hazudok, én leszek az első. Ha mégse, megmondlak. Szeretnék köztetek lenni, én, a legkülönb. Hogy tudna együtt dobogni a szívünk, ha egyszer mindannyiunké össze-vissza ver?” - mondják némán a gyermek-színészek, akik éppen most nőnek nagy (felnőttek)ra a szemünkben.
Előttem játszótér-terápiás csoport, gyermeklelkű felnőttek szabályokat keresnek, majd felrúgják őket. Beszívod a levegőt majd kiköpöd, hogy más szívja be, léggömb találkozó-játék, azután te kifújod. Ha te vagy a zsák, én a foltja. Mint a nagy szerelmeknél. Ha te vagy Rómeó, én vagyok Júlia. Ha te Trisztán, én Izolda. Egyszerű szabály, s mégsem érted, hogy néha mások szívják el előled a levegőt, s azt sem tudod majd, fiú vagy-e vagy lány. Pofon egyszerű. Mégis a legnagyobb tragédia, ha felnőttekké válunk ott belül, magunk alkotjuk a szabályainkat. Neked is van egy, meg nekem is. Tudom, te is játszani jöttél, pöttyös labda van a kezedben neked is, s ugyanolyan tornacipőd is van. De én előbb jöttem, s várj a sorodra. S gyermekként nem érted, miért látszik néha minden ugyanannak, de az eredmény néha más. Nézz magunkra, hol a fantázia, játékosság, a kreativitás? Nem kell mindent mindig megérteni, meg komolyan venni, sokszor a humor a túlélés egyetlen lehetősége.
Mint itt és most, nem kell mindig hangszer (ez az előadás egyik nagy erőssége), hogy zene szülessen, üss a földre, a másikra, ha a másik ülepe lehet éppen kétfenekű dob is. (Két fiú püföli a két leány hátsó felét). Ritmusokat keressetek - az a szabály ebben az aritmiás-szívű klubban, hogy csak játssz, ezért vagy homo ludens - találd meg a metronóm szabályos szívdobbanásait, hátha lehet ebben a felfordult világban még együtt táncolni. Ez az fiúk, ez az kislányok, tudtok ti mozogni egyszerre, ha fütyül valamiféle Mr. Metronóm. Adjatok a kezembe lámpát, (épp egy néző-gyerek kezébe csúszik felülről egy) s megmondom ki vagy, „én, én, rám, rám” üvöltik és máris bomlik a közösség, te akarsz a fénybe állni, s nem számít kinek a vállán állsz, sötétben minden tehén fekete, nem igaz?
Leckét tanultunk. Sok egyéniség, nagy Énnel. Ezzel még nincs semmi baj. De hogy milyen áron akarom, hogy rám világítson az a „mennyei” reflektor, nem mindegy. Nem kell a cipőd a vállamon. Mégis úgy hiszem, a közösségről szóltak. Mert kell egy csapat.
