Vannak borongós, örökké elégedetlen, befelé forduló, mindenben hibát kereső emberek, és vannak, akik örülnek az élet minden pillanatának, akik számára az ünnep szakralitásának fénye átragyog a hétköznapokba is. Legtöbben azonban ilyenek is vagyunk, meg olyanok is, hangulatemberek, akik számára egy napsütötte délután is jelentheti a reménytelen szürkeséget, hogy aztán másnap, vagy akárcsak egy órával később már a szakadó esőben boldogan az utcára szaladjunk és az ég felé kiáltsuk hirtelen támadt jókedvüket.
„Az átlényegítés (csehül: pábení) a dharmai értelemben vett csavargólét a társadalom mélyén, de ahonnét mégis fölfelé tekint az ember, az átlényegítés a bolondozás dícsérete... Jakob Böhme, a görlitzi varga és filozófus arról ír, hogy az emberben egy rejtett kútforrás van, hogy az embernek, aki a megismerésre törekszik, tudomása van arról a szakadékról, amelynek mélyéből Isten beszél... és így fejezi be Böhme ezt az értekezését... „És ebben a szakadékban fekszik az ő gyöngyszeme”. Ez az utolsó mondat oly erősen megragadt bennem, hogy nemcsak első könyvemnek adtam a Gyöngyszem a mélyben címet, hanem rájöttem, hogy mindazoknak az embereknek, akiket szeretek, megvan a maguk gyöngyszeme a mélyben, általában anélkül, hogy ők maguk tudnának róla. Úgy gondolom, Dosztojevszkij is bebizonyította regényeiben, hogy azt a bizonyos gyöngyszemet épp azok hordozzák a lelkük mélyén, akik a társadalomnak is a mélyén vannak, de onnan fölfelé tekintenek.” (B. Hrabal)
Hétköznapi szépség... a mindennapok csodái... a lét szakralitása... Olyan művek jutnak eszembe minderről, mint a Zorba, a görög, vagy a Gyöngéd barbárok, de elsősorban és mindenek előtt Menzel filmbéli Hrabal-adaptációi. A Hóvirágünnep, a Sörgyári capriccio, és az ezekhez oly közel álló, bár nem Hrabal-műből készített Az én kis falum. Az, hogy a hétköznapi létnek ugyanúgy megvannak a szépségei és csodái, mint az ünnepnapoknak, aligha újdonság bárki számára is – kérdés, hogy mikor és mit veszünk mindebből észre.
Vannak borongós, örökké elégedetlen, befelé forduló, mindenben hibát kereső emberek, és vannak, akik örülnek az élet minden pillanatának, akik számára az ünnep szakralitásának fénye átragyog a hétköznapokba is. Legtöbben azonban ilyenek is vagyunk, meg olyanok is, hangulatemberek, akik számára egy napsütötte délután is jelentheti a reménytelen szürkeséget, hogy aztán másnap, vagy akárcsak egy órával később már a szakadó esőben boldogan az utcára szaladjunk és az ég felé kiáltsuk hirtelen támadt jókedvüket. Nem hiszem, hogy a szenvedélyeiktől megszabadult, keleties vagy sztoikus bölcsességgel bírókon kívül sokan lennének azok, akik nem ülnek fel nap mint nap erre a különös hullámvasútra, amelyet emberi létnek nevezünk, ünnepestül és hétköznapostul, csúfságostul és gyönyöröstül. S hogy min múlik az, hogy hétköznapjainkban is a boldogság, vagy legalábbis a jókedv legyen az úr? Hát persze hogy azon: észrevesszük-e, pontosabban képesek vagyunk-e magunkhoz engedni a hétköznapok szépségeit, apró csodáit, jeleit, érintéseit...
Én meglehetősen hangulatember vagyok, egyszer a mennyben, aztán a pokolban, és csak ritkán ezen a földön, pedig hát mégiscsak ez lenne a feladat. Minél többet itt lenni és minél jobban körülnézni, amíg van idő. Kétségtelenül jó hatással volt rám az, hogy elhagytam a nagyvárost, hogy nem kell nap mint nap buszokon és metrókon zsúfolódnom, hogy reggel az ablakból kinézve a közeli hegyeket látom, hogy van egy kiskertem, ahová bármikor elmenekülhetek – de elismerem, hogy mindez nem recept, hiszen sok embertársam éppen a nagyvárosok nyüzsgése nélkül érzi magát boldogtalannak, és nekik a kapálás vagy a fűnyírás vagy a locsolás a kínok kínja, egy hegy pedig csak akadályt jelent, amit mielőbb el kell görgetniük.
Mindenesetre attól függetlenül, hogy mikor hol voltam, éltem, kóboroltam, dolgoztam vagy lustálkodtam, nagyon sokat segítettek Hrabal írásai és a már említett filmek, úgyhogy engedelmükkel most közelebbről megismertetem Önöket egyfajta hétköznapi alkímiával, amelyre Hrabal mester tanított meg, és aminek neve: átlényegítés.
Szerencsénkre legtöbbünk rendelkezésére áll az a különös emberi tulajdonság, amelynek segítségével az élményeinkből mindig képesek vagyunk megragadni a pillanatot, amelyben talán az Örökkévalóság rejtőzik; jobb kifejezés híján ezt nevezem én – Hrabal nyomán – szubjektív fanatizmusnak, mindkét szót a lehető legnemesebb értelmében használva - ki. Ez az „átlényegítés”, ez az a különleges szűrő, melynek köszönhetően észrevehetővé válik a túloldal, a „szebbik valóság”. Az ilyen élmények sorozatából egy-egy érzést raktározunk csak el végérvényesen, talán éppen a látszat és a valóság metszéspontját, a határhelyzetet, a létezés kvintesszenciáját, ami nélkül a világ mit sem érne, és amely utólag sohasem illeszthető bele a dolgok menetébe...
Hrabal írói módszerének alapja valójában nem más, mint az egykor természetes emberi látásmód helyreállítására tett kísérlet; ennek értelmében minden hétköznapinak látszó gondolat, mondat, cselekedet, minden emberi dimenzió valódi jelentése és jelentősége „átlényegítéssel” érthető csak meg. Ez az a pont, ahonnan a részekre töredezett Egész ismét láthatóvá válik, ahonnan a sokszor kétségbeesettnek látszó emberi lét elnyeri égi szakralitását. Ez az a bizonyos „gyöngy a mélyben”. Hrabal egyik „mesterének”, Jakob Boehmének létezik erre egy kifejezése, amely jobb híján „alapállásnak” fordítható. Bohumil Hrabal oly sokféleképpen interpretált és fordított szavának (átlényegítés, önvilágámítás) lényege nem más, mint ennek az ún. „alapállás”-nak a keresése. A gondolkodók, filozófusok, no és persze a művészek akarva-akaratlanul is mindig tisztában voltak e fogalom létezésével és fontosságával. Nevezték alapállás-keresésnek (Szabó Lajos), „état primordial”-nak (Renée Guénon) vagy Urstand-nak (Jakob Böhme). Az alapállás a fundamentális emberi gondolkodás, azaz a német filozófia nyelvezetével a „Möglichkeit eines ursprünglichen Denkens”, az alapvető gondolkodás lehetősége (Hamvas Béla fordításában). A tudomány természetesen szívesen kétségbe vonja egy ilyen fogalom gyakorlati létezésének jogosultságát, ám a művészet valóság-szemlélete egészen más. A művészet a valóságot, és ezzel együtt az ember helyét, identitását a történelem során mindvégig másképpen kezelte, és ez alól modern, tudományos korszakunk sem jelent kivételt.
A böhmei Urstand, a hrabali átlényegítés tehát nem más, mint a „hétköznapok szakrális szépsége”, az a valóság, ahol minden élet, minden pillanat és minden mozdulat a Közép, az Egy, vagy ha úgy tetszik, szentség jegyében áll, ezáltal nyer értelmet. Ez teszi láthatóvá a gyöngyöt a mélyben. Az átlényegítés ily módon egyfajta mágikus folyamat; sajátos filozófia, költészet, a kis és nagy ember és világ krónikája, a makro- és mikrokozmoszé, amelyben mindannyian élünk, de csak nagyon kevesen és ritkán értjük és érezzük meg valódi jelentését, jelentőségét. És ha nem tudnánk, remélnénk, hogy képesek vagyunk erre, hogy mi is ilyenek vagyunk valahol mélyen, akkor aligha tudnánk azonolsulni Hrabal hétköznapi és mégis meseszerű figuráival. Néha mi is azzal ámítjuk magunkat, hogy a jelenségeket le tudjuk egyszerűsíteni, másfelől hisszük, hogy a banális dolgokat egy magasabb szintre emelhetjük, átlényegíthetjük. És itt érthetjük meg igazán Hrabal metodikájának a titkát.
Kezdetben a lentről fel (korai novellák, ön- és világámítás), utána a fentről le (pl. az Őfelsége vagy a Túlságosan zajos magány). Hrabal legérettebb műveiben egyszerre alkalmazza a két irányt, hiszen tudja ő is, amit tudott már Hermész Triszmegisztosz: a kettő egy és ugyanaz. Ami fent van – ugyanaz van lent is, és megfordítva. A szent profán, a profán szent. Az ünnep hétköznap, a hétköznap ünnep. És éppen ebben rejlik Hrabal nagysága: felismeri és megtalálja a „középet”, a „gyöngyöt a mélyben”, ahol a két sík találkozik. A hrabali világban ugyanis semmi sem profán. Minden, ami emberi, egyben megszentelt is. Létezik egy közös nevező, amely a helyüket vesztett mozdulatokat, szavakat, cselekedeteket megnevezi és ezzel újra vissza-helyezi őket eredeti jelentésükbe, jelentőségükbe. Talán ez Hrabal igazi vonzereje.
A csehszlovák író is tudója annak a mágikus műveletnek, amelynek a Gyöngéd barbár főszereplője, Vladimír Boudník, aki „…képes volt arra, amire a modern autómotorok. A keveréket egyenesen a gyertya alá fecskendezi a karburátorba való porlasztás nélkül. A nyersanyagot egyenesen a transzcendens térbe.” Hrabal a valóságból vett keveréket, a „nyersanyagot” lényegíti át az írásain keresztül, reményei szerint a transzcendens térbe, azaz az értő olvasók számára.
De műveiben valami más is történik, egyfajta fordított Opus Magnum, visszafelé lejátszódó átlényegítés: adva van néhány figura, akiknek egy-egy mozdulata, mondata eleve több, mint egy novella története, és akiknél az igazi lényeg csaknem átadhatatlan. És ebből kell megformálni valamit, amit novellának hívunk. Íme, ez Hrabal titkának másik fele. A totális realizmusból, a hátköznapok ábrázolásából így lesz mágia, majd az átlényegített anyag így lesz Hrabal szűrőjén keresztül újramagyarázva ama „szebbik valóságban”. Hrabal mindig is azt remélte, hogy olvasói, ugyanúgy, mint ő maga, „átjutnak a szöveg túloldalára” – ami nem más, mint a látszólag hétköznapi dolgokban is meglátni, megérezni a csodát, ami minden nap ott van velünk, bennünk, mellettünk, csak észre kell venni…
Akit érdekel Hrabal „átlényegítésének” zanzája, az olvassa el a par excellence „pábitel-kiáltványt”, az Önvilágámító tanonc kalauzát : ebből mindenki számára világossá válik a kifejezés Hrabal-féle értelmezése. A spontánul áradó szöveg brilliánsan fejezi ki mindazt, amit összefoglalóan az „átlényegítés” szóval lehet a magyar nyelvbe átültetni. Egy életstílus kifejezése ez, Hrabal élet-dicsőítése, az élet értelmének, a hétköznapok szépségének és csodáinak igenlése. A szédítően törékeny szöveg kifejezéseinek, szókapcsolatainak gyöngyszemeit Hrabal művészeti hitvallásának kvintesszenciájaként is tekinthetjük.
