Mikor lettem ennyire rossz ember? Mikor lettem ennyire ronda, ennyire? Mikor kezdtem rohadni kívül-belül egyaránt? Mi ez a kór, és mi ez a kor, amelynek ily’ hitvány a minősége, hogy pillanatok alatt kifordít önmagunkból? Régen, ha valakivel évekig nem találkoztál, szimplán konstatáltad, hogy megbolondult. Manapság ez a valaki kimegy a vécére, és mire visszajött, már megbolondult. Nem értem…
Nem kell nagyon keresni, kinek is van hiba a készülékében, mert az enyémben biztosan. Tán ezért e fenti önkínzás, úgyhogy maradok is az egyes szám első személynél, nehogy valaki magára próbálja bűzös, csatakos ingemet!
Jellemző módon például hozzám már csak A rútság története jut el, Umberto Eco szerkesztésében, az előző, 2004–ben magyarul is kiadott A Szépség történetét észre sem vettem a bolt polcain. Mindenesetre tanulságos kiadvány, egy vélhetőleg lézerprecíz gondolkodó tollából, képek, szobrok, metszetek, és a mellérendelt idézetek mesteri együttese, öröm forgatni ötszáz lapon át a rondaságot. A művészettörténet történelemi felidézése sok mindent gatyába ráz a zavaros elmében, ilyen lenne egy jó tankönyv, gondolnók, ha nem méterben (értsd a tankönyv hosszában, nem tartalmában) fizetnék szerencsétlen tankönyvírókat.
Hátborzongató és vonzó a sok borzalom, a torzszülött törzsek, kibelezések, obszcenitások a klasszikus világtól napjainkig, tényleg, ijesztő az izgalom, ami úrrá lesz az alanyi olvasón! Kedvenc fejezetem azonban mégiscsak egy globálproblémát feszegető írás, az ellenségkép démonizálásáról szóló néhány oldal, amelyeken – száz és száz éveket átgaloppírozva – a sátán fokozatosan elveszti drámai vonásait, hogy helyébe lépjen a kézzelfogható ellenség, a másik ember maga. Egy náció, egy forradalmár, a klerikális, az antiklerikális, a kapitalista, a kommunista, a fasiszta, és még megannyi, hol aprólékosan, hol karikírozva – de ott is ügyelve a finomságokra – ábrázolt rohadék dög, hogy pusztulna mind, az anyját!
Hiába no, az ördög a részletekben rejtőzik, de annyi biztos: ha ellenségképünk van, akkor van mindenünk. A minden igénye, gondolom, valaminek a hiánya kapcsán jön létre, de mitől lesz az a hiány, kérdezem én, értelmesen csillogó, mégis butácskának tűnő arckifejezéssel? Mi a tökömtől? Mélyfilozófia és újabb kultúrtörténeti hivatkozások helyett lemennék a primer alapokig.
Kisfiam hét hónapos, igen, nagy öröm minden pillanat, hol átfordul, hol kúszik, hovatovább mindjárt itt az érettségi, „ma a strandpapucs, holnap a világ”. Egy azonban nagyon tiszta, és egyértelmű, milyen is az, ha még üres a winchester, ahogy Kalmár barátom szokott fogalmazni csecsemőt látván. Milyen az, amikor az embergyerek hajlandó minden átkozott hétköznap ugyanolyan kitörő lelkesedéssel ébredni, mantrázni egyetlen, vélhetőleg a virágzó orchideának szóló szótagszólamot, harmóniát keresni egy hófehér lapban, szimfóniát a gurulás és a labda összefüggéseiben, élvezni a mosógép, kutyaugatás, gitárszóló, esti híradó kakafóniáját, és egyáltalán nem kérdezni, hogy mi van?
Mert nincs semmi, és van minden. Akkor még. Most még. Elveszteni az ártatlanságot egyet jelent az egyszerű szépség elvesztésével, az ingerküszöb egekbe szökő magasságaival, a nyafogó dögunalommal. Legszebb öröm, a káröröm. Riasztó.
Szép selymes Loadingom töltöm merevlemezedre, kisfiam, és igyekszem nagyon figyelni…
Cigiszünet: Hallgasd meg a Kimnowak: Szívlapát című számát, és zokogj egyet keservesen a női és/vagy férfimosdóban (csak ne bolondulj meg, ha visszamentél).
„A kenyér egyes részei sütés közben megrepedeznek, s az ilyen repedések, bár bizonyos módon a pékmester szándéka nélkül valók, valahogyan jól festenek ott, sőt az étvágyat is ingerlik. A füge is meghasad, ha érett. A fán rajtahagyott érett olajbogyónak valami különös szépséget ad, hogy közel van az erjedéshez. A fejjel földre húzó kalász, az oroszlán haragos pillantása, a vadkan szájából ömlő hab és más effélék, ha önmagukban nézzük, messze vannak a szépségtől, de mint a természet alkotásának járulékai vonzóak, szépek. S ha valakinek van érzéke, mélyebb fogékonysága a mindenség eseményei iránt, az még a járulékos jelenségekben is alig - alig talál olyat, amely így, vagy úgy, kedvesen ne kelletné magát. Az ilyen ember a vadállatok tátongó torkát a valóságban nem kisebb élvezettel szemléli, mint a festők, és szobrászok ábrázolásában, és tisztult tekintetével éppúgy meg tudja látni az öreg nő és férfi tökéletességét, korához illő szépségét, mint a fiatalság ingerlő báját. Van még sok olyan dolog, ami nem mindenki ízléséhez vág, csak azéhoz, aki a természettel és a természet műveivel őszintén összebarátkozott”, elmélkedett Marcus Aurélius, majd vélhetőleg egyetlen mozdulattal csapta le egy kvád hadvezér rút, torzonborz pofáját…
