Van egy most nevezetlen város a Kárpát-medencében, szép, nagy irodalmi múlttal élő, pontosabban ebből is élő város, üres jelennel. A magyar vidéki városok provincialitásával. Bár az aranykor óta hullámokban fel-feltört a tehetség a városban, az utóbbi időben egyetlen jelentősebb költőt tudott felmutatni.
De egy város értelmisége nem lehet meg lokális irodalmi elit és annak infrastrukturális háttere nélkül. A helyi lapok szerkesztőségeiben ott is, mint bárhol a kisvárosi világban, helyi irodalmárok ülnek, akik nem hamuzzák le a ruhájukat, absztinensek és nem kéregetnek az utcán. Időről időre könyveket is képesek megjelentetni, folyóiratuk is van, ugyanakkor siránkoznak, hogy bár ilyen hatalmas irodalmi múlttal bíró városban vigyáznak a tűzre, a gonosz és szemellenzős és elitista irodalmi közvélemény nem nagyon vesz tudomást róluk. Hogy a városban van valaki, aki romjaiban is messze az ő szintjük fölött őrzi a lángot, arról hallgatnak. Ha valami versét közlik hősünknek a folyóiratban, akkor nem nagyon bírják ki, hogy a későbbi oldalakon ne említsék őt mint valami bámulatos, ugyanakkor sajjjnos-sajnos elkallódott tehetséget. Eljátszva persze azt, hogy mennyire-mennyire szeretnének segíteni rajta, de hát nem lehet. És amikor hősünk szembejön az utcán, akkor ők átmennek a túloldalra, mondván: nincs náluk apró. Nem túlzás. Tényleg.
A helyi elit irodalmi rendezvényeket szervez budapesti költőknek-íróknak, hogy ha mással nem, néhány halvérű, iszogatós estével fölkerüljenek a térképre. Egyik ismerősöm a közelmúltban volt náluk vendégségben. Kérdezgettem az élményeiről, kérdeztem hősünkről is. Akiről ismerősöm helyben egyáltalán nem hallott. Hallgatnak róla. Látszólag úgy, mint valami szégyellnivaló rokonról.
Valahogy úgy, ahogy mondjuk Kosztolányi nem dicsekedett a család másik nagy szülöttével, bizonyos Brenner Józseffel. Megtehette: senki nem dobott követ rá azért, mert nem említette a kattant unokatesót. A valóság azonban inkább lehetett az, hogy a rokonságban a szennyesnél már csak a zseni a kínosabb, és Csáth Géza esetében „szerencsére” volt másik érv, ami miatt hallgatni lehetett róla.
Akik ismerik hősünk korai műveit, betegségének történetét, az elmúlt évek egyik, pár hónapos nagy fellángolását és a nevezetlen város jelenkori mezőnyét, annak a hely egyet jelent hősünkkel. Ő az utolsó költő. A nagyok vére folyik benne, savanyúbban, lomhábban, sorscsapottabban és több átkozott vérrög között – egy látszólag békésebb korban. Akik ismerik a történetet, képtelenségnek tartják, hogy egy, nevezetlen városunkban megrendezésre kerülő bármilyen irodalmi rendezvényen ne kerülne elő az ő neve. Pedig ez éppen ott lehetséges.
Hallottam olyat, hogy egy, vezető színészének nagyszerűségét nehezen viselő színitársulat valahol és valamikor egy premier előtt itatta le a főszereplőt, majd részegen lökték ki a színpadra – hogy a botrányos premier után végleg alkoholista legyen. A színész halálakor a fél társulat a vele közös élményekből élt évekig. Hirtelen sok lett a barát, sok lett a róla gondoskodó társ. Legyen örökké büdös az a mondat, hogy „de jaj, nem figyeltünk rá eléggé”.
Nevezett városunk és hősünk ügyében se legyen kétségünk. Behűtött nekrológok lapulnak a fiókok mélyén, és már most lesben állnak ama még hallgatag, de egyszer érett körmondatokban emlékező jövőbeli barátok.
