Vannak korszakok, amiket bizonyos illatok hívnak elő. Aztán vannak olyan emlékek is, amelyek egy íztől villannak be. De a legerősebb emlék-behívó a hang. A zaj, a zene, a suttogás és az ordítás, egy tányéron megcsikorduló kanál, vagy egy éppen megrepedő tükör is előhívhatja ez emlékezetnyalábokat. Amikor megállsz egy pillanatra, és azt mondod: igen.

Én szeretem a magyarnótát. De tényleg. Vagy inkább azt, amit népies műdalnak kereszteltek a tudorok. És bizonyos fokig értem is. Ha valami külföldi rokonnal betévedünk egy műfűvel és műszőlővel kibélelt badacsonyi betyárbizniszt, fatálat és bugylibicskát ígérő resztorántba, tudok mit rendelni a filczekés prímástól. Bár a műfaj már nem a régi: a cimbalmot villanygitárra cserélték a muzsikusok. De azért még be lehet dobni néhány örökzöld búsongót, kackiás irredentát, kossuthosat, aranyesőt. És ha tényleg avatott primással van dolgunk, megkockáztathatunk egy Repülj fecskémet vagy egy Pacsirtát, de azzal már nagyon-nagyon virtuóz vizekre evezünk, és a többség be sem meri vállalni. Pedig néhány nyelet kéknyelű után az ember igazságot oszt, és legjobb, ha ezt dalban teszi meg, mintsem öklét lapogatva a kockás abroszon szidja a rendszergazdát, a mindenkorit.

A műfaj gyakorlatilag eljutott az abszolút szubkulturális szintre, a magyar nóta, népies műdal, urambocsá’ műzene maga a totál alternatív. Az underground. Kor- és sorstársa, a badacsonyi dombokon egyébként őshonos, bár a civilizáció előretörésével természetes életterét vesztett operett azért még tartja a frontot, elsősorban a városi művészeknek köszönhetően, akik a nyár derekán nem utasíthatnak vissza a balatoni strandokon egy-egy heckhaknit. De a tschárdáskönigin papírcsákójáról már olyannyira lefoszlott a sztaniolpityke, hogy a new generation sztésönön mítingelő és Wienben shoppingoló gyermekei – kids – számára Kálmán Imre egy vonat. Egy expressz. Mint Thomas, vagy Percy.
Pedig az akusztikai emlékezet sosem törölheti ki a nyári napok gangjain a kis bőrkötéses szokolokból felreccsenő jó ebédhez szól a nótát – az első és utolsó médiakísérletet, amely főétkezésre pozicionált zenei műsort. Százszor megénekelt piros lábasokban fortyogó sertés- és farhátpörik, frissen melegített pacalkonzervek és dinsztelődő vereshagymák gőzében a gangon bongó Bangó a bérházi vakációk alá cserregő villamosok és bogarak által szőnyegként terülő cityzajt felülíró gasztro-gettó, löncscsillám. Az Északi-sark hava fókamészárlás után – lecsóval diszkréten leevett atléták – elefántiázisos lábak nyelét takaró nylon otthonkák, a piros szívek hegye a titokzokniból kitörő bütykök felé mutat. Aztán le, lejjebb, a föld alá, amelynek túlfelén egy másik kontinens.

Ott lakik az everyday beauty.

Andreára úgy találtam, hogy csinos női kalapokat kerestem a világhálón, hisz e szenvedély jól illik zenei ízlésemhez. Így bukkantam erre a csodálatos, magát olasznak mondó asszonyra, aki mintha csak a tévébeli feleségek egyik desperate háziasszonya lenne, oly egyszerűen számol be barátai 17 éves fiának öngyilkosságáról, és arról, hogy hogyan siratják a saját gyerekei – és mindezt átöleli a bézs siteon a kalapköltemények, képeslapok, csodás bizsuk hipergiccs ornamentikája, a végtelen mindennapi szépség utáni lekűzdhetetlen vágy. Hogy minden rendben lesz.

Ott ülünk, a gangon, az utolsó vacsoránk felett, és nézzük őt.

A nem mindennapi szépet.

(a szerző rádióamatőr)