Ha végignézünk a másfél évtizede a fél világot meghódító britpop-mezőnyön, elég elkeserítő látvány tárul elénk, a mezőny benjáminja, a Supergrass viszont szinte változatlan felállásban és értelmezési keretek között dolgozik. Pedig annak idején a legkisebb, legbájosabb és legjelentéktelenebb zenekar volt mind között.
Ha végignézünk a másfél évtizede a fél világot meghódító britpop-mezőnyön, elég elkeserítő látvány tárul elénk. Az Oasis hullt ki legelőször: már a példátlan siker utáni első, elnagyolt és nagyképű Be Here Now-val kiszállt a „közbeszéd-tematizáló” csapatok közül, és azóta is egyre kínosabb. A kétosztatú világ másik szereplője, a Blur kreatív (Graham Coxon) és populáris (Damon Albarn) tandeme kettétört a gitáros kiszállásával – külön-külön egyik sem túl érdekes, az együttesből pedig Albarn balkezes projektjei (Gorillaz, The Good The Bad And The Queen) majdnem minden életerőt kiszívtak. A legelegánsabban a Pulp szállt ki a versenyből: Jarvis Cockerék abbahagyták, mégpedig a csúcson. A Radiohead (legyen persze minden tisztelet az övék) egy ideje már csak az Istennek és a zenetörténetnek citerázik, nem a londoni metróban zenét hallgató kölyköknek. Említhetnénk még az első fecske Suede-et, de inkább ne tegyük.A mezőny benjáminja, a Supergrass viszont szinte változatlan felállásban és értelmezési keretek között dolgozik. A legkisebb, legbájosabb és legjelentéktelenebb zenekar volt ezek közt, a szeplős, alig-ivarérett kiskirályfi. Annyira fiatalok voltak annak idején, hogy bár másfél évtizede kezdték (nem is fű alatt, hanem mindjárt nagykiadósan), nem sokkal idősebbek, mint a most indulók. Ráadásul már a második lemeznél kiderült, hogy nem taglózta le őket saját tehetségük – pedig egy Alright-tal kezdeni egy karriert majdnem olyan nagy tehertétel, mint Mick Jagger fiaként bemutatkozni a Glastonbury fesztivál egy kocsmai asztaltársaságában. Az énekes Gaz Coombes 17 éves volt, amikor ezt írta:
A sokak szerint legjobb lemez ugyanis éppen a második lett. Az In It For The Money egyszerre lett a remek nyitányra húzott erősebb lap, teljesebb zenei asztal, a keretek véglegesítése – ugyanakkor új vegyértékeket nem nagyon mutatott: világossá lett, hogy a Supergrasstől nem nagyon várhat az árva fogyasztó popzenei innovációt, nem lesz kísérletezgetés, az alap vélhetően marad a már megismert zenetörténeti guberálás (a Buzzcocks-tól Bowie-n át a Zep-ig), ami viszont tagadhatatlan és ritka egyenletes szinten pulzáló slágerszerzői vénával párosul. Íme, a második album egyik nagy pillanata:
III. Richard
Talán éppen a keretek közé zártság fölismerése okozott egy heveny kis lázat a csapatban, amely a harmadik albumával kezdett mutálni. A címnélküli lemeznek új felfedezettjei lettek: George Harrison, a pszichedelikus Beatles, az együttest pedig többen temetni kezdték. Két erőltetett zászlóshajó (Pumping On Your Stereo, Moving) mögött valami olyan, ami addig nem volt: melankólia. Érdekes, hogy ha a Gaz-éknak rossz kedvük van, azóta sem tudnak nagyon máshoz nyúlni, mint a Beatleshez. Íme, egy ilyen. Klipje természetesen nincs, de feltétlenül érdemes meghallgatni.
Shotover Hill
Három év regenerálódási idő után a legegyszerűbb megoldást választották: a hajuknál fogva rántották ki magukat a mocsárból: a 2002-es Life On Other Planets talán a legerősebb, legteljesebb lemezük, mégpedig, ami mindenképpen jót jelent: a pályafutás első hullámvölgye után készült. Lényegében nincsen rajta gyönge szám, a slágereket szomjazó pórok elbűvölésére Grace-et is beállították – sőt az a dühítő, hogy néhány dal (az Evening Of The Day, a Funniest Thing például) nem került kislemezre. A Life On Other Planets már akkor olyan aktusnak tűnt, ami hosszú időre rögzíti az együttest a piacon, és világossá teszi, hogy a Supergrass nem lép az aranykor többi szereplőjéhez hasonlóan szétmenni-felpuffadni-művészkedni, hanem egyszerűen teszi a dolgát. Annyira jó album, hogy kénytelenek vagyunk több számot megmutatni.
Rush Hour Soul
Seen The Light
Evening Of The Day
Grace
Két év után egy igen-igen sportos kis album következett, és a Road To Rouen nettó nyolc száma megint kiváló lehetőséget adott a sajtónak, hogy elbizonytalanodásról beszéljen. Pedig a 2004-es album igen komoly munka: a többtételes Tales of Endurance úgy emeli meg az egész zenekar pályáját, mint ahogy annak idején a Pulp került egy másik szintre a Hardcore-szám megjelenésének pillanatában. A lemez demójának hallatán a kiadó nyilván szívta a fogát – és ha igen, akkor igaza is lett: az eladási mutatók azt jelezték, hogy az együttes szinte érdektelen lett, esetleg egy-egy kislemez üthet be a top10-be, az is a harmincas éveiket taposó ex-britpop-fanok kegyeleti érzései okán. Nincs értelme azt mondani, hogy az ostoba nép nem érti az okos művészeket – ismerjük el, a kezdeti lendületet valóban hülyeség lenne keresni ezen a lemezen.
Tales of Endurance
St. Petersburg
Low C
A most megjelent Diamond Hoo-Ha megint egy hullámvölgyre adott dühös válasz– remek anyag, tényleg, tényleg, és ahol hagy némi kétséget az emberben, ott is csak arról van szó, hogy a tökéletességet kérjük számon. Kerek rockandroll-lemez ez, időnként előjövő fojtottabb részekkel (amelyek, igen, a kilenc évvel ezelőtti csontot rágják, de már érettebben), de annál több feszes, okos slágerrel. Mintha rájöttek volna, hogy amiben igazán jók, azt kell erőltetni – ezt úgy mondom, hogy nem írom felül a Road To Rouen dicséretét. A két gyönge pont épp a két első kislemez: a címadó számról harmadszori hallgatásra kiderül, hogy egyfunkciós: legyen nyitósláger, aztán annyi.
Diamond Hoo-Ha
A Bad Bloodról pedig beszélni sem érdemes: nyögvenyelősen erősnek szánt valami. Ott van még a 345 névre keresztelt dalocska, na, ez az előbbi kettőnek a kistestvére – ezeket leszámítva a lemez hibátlan lenne. A Rouen-album világa és a korábbi kócos pop-punk ügyes összehangolása, amiről már tényleg az az ember érzése, hogy azért érdemes tizenéveseknek együttest alapítaniuk, hogy tizenöt év múlva ilyet tudjanak írni.
És egyáltalán. Nagy élmény ezt a pályafutást végignézni annak, aki sokat agyal a tehetséggel való birkózás problematikáján. Mert egyszerűen csak azt csinálják, amit kell. A Supergrass a popzenekar ideája, ami sosem valósul meg. Mert szétmennek, elmennek bálnát menteni, szétlövik magukat vagy beleunnak. A Supergrassnek egyetlen problémája van, de ezt csak ők érzik annak: sosem fogják átugorni a saját árnyékukat, sose fognak átmenni a falon, mert az ezzel való kísérletezés, bár okozott jó pillanatokat, valahogy sosem állt hosszabb távon a kezükre. Az új lemez Return To Inspiration című kulcsdala (mint azt Inkei Bence okosan mondta) önreflexiónak sem akármilyen. Ha jól értjük, akkor tudomásul vették a lehetőségeiket, amelyek korlátozottak, de pompásan belakható világot jelölnek ki. És nézhetjük a másik oldalát is: tisztességes, lineáris, törés- és sallangmentes pályájuk van, amelynek haloványabb pillanatai is egészségesebbek, mint az aranykori mezőny még élő együtteseinek mai produkciói.