Hollósvölgyi Ivánnak a napokban jelent meg Gyarmati típusú találkozások című második verseskönyve, mely az első kötetéhez, A Barbie-nők elrabláshoz hasonlóan hemzseg a tömegkulturális utalásoktól. Mulder és Scully után most a humánerőforrás menedzser navigál minket a költészet ingoványos terepére.
Korábban is megjelentek már költeményeim folyóiratokban, antológiákban, de akkoriban még úgy éreztem, nem találtam meg a költészetben azt, amit kerestem benne: önmagamat. Később mindez megváltozott. Első verseskötetem „A Barbie-nők elrablása” 2000 áprilisában jelent meg a Palatinus Kiadónál.
Hasonló a következő kérdés is: hét év múlva jelenik meg a második köteted. Most vagy az lehet, hogy nem vagy termékeny szerző, vagy az, hogy szigorúan szelektálsz a dolgaidban…
Is-is. Ciklusokban gondolkodom-működöm, ami a versírást illeti – és nem csak tartalmi értelemben. Ez a ciklikusság azzal jár, hogy vissza-visszatérnek a nem-írás időszakai. Ilyenkor nem, vagy csak nagyon kevés verset írok, és még annál is kevesebbet publikálok. A hét év nem egy rossz részidő. Az első harmincegy év kötet nélkül sokkal nehezebb volt.
Filozófia szakon végeztél a JATÉ-n. Ezt a tudást sikerült hasznosítani a mindennapi életben? Munkavállalás vonatkozásában, vagy hétköznapi szituációkban?
A filozófia – a költészethez hasonlóan – egyfajta látásmód, létmód. Ha jobban belegondolok, lehet ez a látásmód merőben gyakorlati – tehát a válaszom határozott „igen”. Más kérdés, hogy attól még nem lesz feltétlenül filozófus valaki, hogy elvégzi a megfelelő szakot. Ugyanez igaz a költészetre. A költészet nem tanulható, sokkal inkább gyakorolható foglalatosság. Persze, a gyakorlást tekinthetjük a tanulás egyik módjának.
Verseidre nem jellemző a bizonyos bölcseleti alapozás. Sőt, inkább könnyedeknek tűnnek. Volt, amikor az írásaidon jobban átszüremkedtek a filozófiai stúdiumok tanulságai?
Mi sem áll távolabb tőlem, mint az úgynevezett „gondolati költészet”. Nem hiszem, hogy költőbb lennék pusztán attól, hogy nagyszerű gondolataim vannak. Lehet, hogy egyáltalán nincsenek nagyszerű gondolataim. Sokan megkíséreltek „gondolati költeményt” vagy „filozófiai költeményt” vagy „tankölteményt” írni, köztük én is. A kísérlet azonban, azt hiszem, nem sikerült.
Mindkét könyved hemzseg a filmes – és tömegkulturális utalásoktól. Nehéz azt gondolni, hogy tényleg nagy hatást gyakorolt a lírádra Mulder és Scully ügynök az X-aktákból…
Mulder és Scully hasonlóan jelképes alakjai korunknak, mint Ady korának volt „Az eltévedt lovas”, például. Ha ezerkilencszáztizennégyben a tizenötödik Egri Leányka után valaki hirtelen felkiáltott a sarokasztalnál, hogy „eltévedt lovas”, a közönség garantáltan borzongani kezdett a Magyar Király Kávéház-tól Párizsig. Azért, mert az „eltévedt lovas” toposzát mindenki ismerte, azért, mert ennek a toposznak tekintélye volt. Ady hozott anyagból dolgozott tehát. A kísértetektől ráadásul az is meg szokott ijedni, aki nem hisz bennük. Nekünk sem kell hinnünk Mulder és Scully létezésében. Az az igazság, hogy az Igazság már Ady korában is odaát volt. Az igazság mégis egyszerre immanens és transzcendens – ezt jelképezi számomra Mulder és Scully alakja.
A könyved egy sor referenciát sorol fel a yuppie – és multinacionális vállalati világból. Tudtommal soha nem dolgoztál ilyen helyen. Mi vonzott, mi terelt erre a vállalati tréningekkel teli világra?
Manapság akkor is a „multiknak” dolgozol, amikor nem tudsz róla. Ez a „globalizációnak” nevezett új-gyarmatosítás egyik fontos jellemzője. Elkeserítő tény, hogy nem vonhatod ki magad a világ urainak befolyása alól. Legalábbis, nem egykönnyen. Nem lehetsz például bujdosó kuruc, ez nonszensz is lenne a XXI. században. Persze, elbujdoshatsz akár a Marsra, ha van egy használható űrkapszulád a teremgarázsban. Továbbá, mint költőnek, ott van a képzeleted, a verseid világa, amit még nem gyarmatosítottak – hiszed naivul. Aztán kiderül, dehogynem! Lehunyod a szemed, és repülőgép-hordozókat látsz, Predatorokat, Bagdad bombázását látod, plázákat, terepjárókat és a terepjárókban műkörmös plázacicákat. Igen, a plázacicák már tudják, mennyire nehéz terep lett ez itt! Muldert és Scully-t látod. De meg kell mondjam, én még láttam Leonyid Brezsnyevet álmaimban, egy Szputnyikból integetett hétmérföldes szemöldökével. És most eldönthetem, melyik jobb nekem: a plázacica vagy Brezsnyev.
Látsz elmozdulást az első könyvedhez képest? Első ránézésre sok a hasonlóság, a tömegkulturális referenciák sorolása, a rímes szerkezetek…
A tömegkulturális referenciák sorolása egyfajta enumeráció vagy seregszemle, mint az eposzokban. Végül is mindkét verseskötetem valamiféle „hősköltemény”, amelynek „hőse” én magam volnék. A „Gyarmati típusú találkozások” világa nem teljesen ugyanaz, mint „A Barbie-nők elrablása” által megjelentett világ. Vagy, ha részben ugyanaz, más szemszögből igyekszem megmutatni. Elmozdulást látok formai tekintetben is: fölfedeztem magamnak a prózaverset, újrahasznosítottam néhány régi versformát, hogy még kevesebb erdőt kelljen kivágni a verseim miatt. Kedvelem a dalokat, szeretem, ha a verseim „megszólalnak”.
Sok női névvel „dolgozol”. Amikor fiktív neveket írsz le, mi alapján döntesz egy-egy név mellett?
A nő világunk utolsó misztériumainak egyike. Olyan, mint csúcsforgalomban a mentesítő járat. Néha megjön, néha nem. Máskor elmegy az orrod előtt. Legtöbbször azonban késik. Nagyon sok munkaórát fordítottam arra, hogy megfejtsem a nő mibenlétének titkát. Be kell valljam azonban, nem jártam sikerrel. Miért a sok női név a verseimben? Azt hittem, ha nevet adok a nőnek, sikerül megszelídítenem őt. De nem sikerült. Legtöbbször fogalmam sincs, mi alapján döntök egy-egy női név mellett. Talán a hangulata, az asszociációi alapján.
„Ennek a lapnak anyagot többé nem adok” – írod a Hivatalos változat című versedben. Elküldted aztán ezt a verset mégis valahová?
Igen, a vers megjelent folyóiratban. Nagyon örülök ennek a kérdésnek! A költészetről meg versekről beszélgettünk eddig, ez a kérdésed azonban az úgynevezett „irodalmi intézményrendszert” érinti. Lapok, folyóiratok, antológiák, önálló kötetek, kiadók, és a többi. Olyan ez számomra, mint egy érdekházasság. Szükségem van ezekre az intézményekre, hogy megsokszorozhassam magamat a közreműködésükkel. Egyiket-másikat idővel meg is szeretem. Megint másokat csak vágyom megszeretni. Amikor jegyben jártam a Múzsával, gyakran megsértődtem, ha várakoztattak, vagy ha elutasításban volt részem. Dühöngtem, tényleg mondtam ilyeneket, hogy „ennek a lapnak anyagot többé nem adok”. Aztán adtam. Meg kell mondjam, mindmáig nehezen tűröm azt a fajta függőséget, kiszolgáltatottságot, amely jellemző az irodalmi intézményekhez fűződő kapcsolatomra. Mégis, jól van ez így! Elvégre megtehetném, hogy magánkiadásban adom ki a verseimet, nem függve mások megítélésétől, kényétől-kedvétől. Mégsem teszem ezt, mert mindenkire hatni szeretnék a verseimmel! Másrészt, nagyon is érdekel az intézményesült irodalom verseimről alkotott véleménye. Csakúgy, mint mindenki másé.
Úgy tűnik, mintha könnyen kicsúsztak volna ezek a versek a kezeid közül. Valóban könnyedén írsz?
Könnyen írni nagyon nehéz. Régebben nehezen írtam, az könnyebben ment. Később rájöttem, nem érdemes erőltetni az írást, mert úgysem lehetek győztes a saját verseim ellenében, önmagam ellenében. Mégsem mondanám, hogy ma már könnyen írok. Újra és újra megpróbálok nevet adni a dolgoknak, hogy megszelídítsem őket. A legizgalmasabbak azonban csak ritkán hajlandók megszelídülni a kedvemért.
