Valaminek a vége vagy egy új kezdet? Ezt egyelőre még nem tudhatjuk, de az egészen biztos, hogy a Nine Inch Nails történelmet írt azzal, amikor május 6-án teljes egészében, totálisan ingyen letölhetővé tette új nagylemezét, a The Slipet. Trent Reznor ráadásul nem is rostán kiszórt B-oldalak gyűjteményét veti gyöngyként a disznók elé, hanem egy kimondottan dalközpontú, erős NIN lemezt. A lecke feladatott, kérdés, ki olyan bevállalós és bátor, hogy legközelebb kövesse majd a példát.

Hol vannak már azok az idők, amikor Lars Ulrich még az amerikai törvényhozásban jelent meg azon felhasználók névsorával, akik ingyenesen töltötték le a Metallica dalait a Napsterről? Azóta eltelt 8 év, a netes mp3-hazárdírozás hőskora mindörökre tovatűnt, a zeneipart megnyugtató gyógyír azonban azóta sem született a problémára: a hagyományos hanghordozók – értsd: CD-k – eladásai továbbra is masszívan csökkennek, a maxi formátum alighanem még ebben az évben kimúlik, a kiadók rettegnek, a zenekarok pedig úgy próbálnak meg úrrá lenni a problémákon, ahogy lehet, következetességet mindenesetre keveseknél lehet felfedezni.

Azt a sokéves lemaradást persze alighanem sosem fogja már tudni behozni a zeneipar, ami annak idején abból fakadt, hogy mindenki egyetemlegesen ráaludt a problémára és harcolni próbált a megállíthatatlan folyamatok ellen ahelyett, hogy megpróbált volna alkalmazkodni hozzájuk, de ez már tényleg végérvényesen a múlt. Hiába mutatják azt a felmérések és a számok, hogy egy bizonyos áron – nemzetközi átlagban dalonként valamivel 1 dollár alatt – a többség az interneten is hajlandó fizetni a zenéért, egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy arra szocializálódott: a szórakozás ezen formája ingyen van. Próbáljuk csak meg egy mai 15-20 évesnek azt mondani, hogy pénzért vettünk CD-t, aztán nézzük meg az arcát, és magunk is megbizonyosodhatunk arról, hogy a zeneipar tényleg bajban van. Ha ugyanis valaki évekig azt szokta meg, hogy valamit ingyen és bérmentve kap két kattintással, azt többet soha az életben nem fogják rászorítani arra, hogy utána fizessen ugyanazért a szolgáltatásért.


Míg a lemezkiadók lejjebb nyomott árakkal, nyereményakciókkal, DVD-s dupla csomagokkal és extravagáns kiadásokkal próbálják meg felbikázni a CD-ket és ezzel visszaédesgetni a vásárlókat, hogy ugyan már legyenek olyan kedvesek megvásárolni a kézzelfogható produktumokat, vannak, akik megunták az árral szemben úszást és a saját kezükbe vették a dolgokat. Trent Reznor mindig is fenegyereknek számított, köztudottan pályája kezdetétől fogva rendkívül rossz véleménnyel van az indusztrializálódott lemezbizniszről és a nagy cégek hozzáállásáról, ráadásul rendelkezik elég tőkével meg respekttel ahhoz, hogy kikerülheti a legális csatornákat. Ennek jegyében a legújabb Nine Inch Nails lemez, a The Slip május 6. óta szerezhető be – egyelőre kizárólag a világhálón, teljesen ingyen. Valamikor a nyár derekán lesz majd hagyományos kiadása is, de addig is a neté a terep.

Tavaly a Radiohead is csinált már hasonlót, a NIN azonban ezúttal még azt az opciót sem kínálja fel, hogy az egyszeri felhasználó annyit fizessen a lemezért, amennyit akar. Szintén náluk bizonyosodott be végérvényesen, hogy a dolog működőképes lehet. A The Slipet márciusban már megelőzte a Ghosts I-IV című instrumentális gyűjtemény részben ingyenes, részben fizetős letölthetőséggel: ezt az első héten 782 ezren töltötték le a zenekar honlapjáról, és eddig több mint 1,6 millió dollár folyt be általa a kasszába. Akárcsak akkor, az Attribution Non-Commercial Share Alike nevű CC-licenc most is lehetővé teszi a zeneszámok letöltését, meghallgatását, valamint nem haszonszerzési célzatú továbbadásukat és remixelésüket is, az anyag pedig természetesen többféle formátumban és hangminőségben is elérhető. Így aki az MP3-nál jobban kedveli a FLAC, az M4A vagy a CD-nél is jobb minőségű 24/96 WAVE formátumot, így is megkaphatja a The Slipet, amihez természetesen vérprofi PDF-es artwork is tartozik. Reznor tehát minden internetes zenehallgató és -felhasználó megtestesült álmát valósította meg most.

A körítés kétségkívül újszerű, az ingyenesség varázsa és reklámértéke óriási, a The Slipet letöltők száma pedig már a jövő hétre nyilván milliós nagyságrendűvé duzzad, a kérdés innentől fogva csupán annyi, hogy milyen maga a zene. Az előző rendes sorlemez, a tavalyi Year Zero a fáradás jeleit mutatta, és hiába adott a csapat a Szigeten egy világligás elsőosztályba tartozó koncertet, a NIN tábor jelentős részénél azóta sem érett be igazán. A korábban maratoni lemezkészítési periódusokkal dolgozó Reznor a jelek szerint át kíván állni a rövidebb szünetekre, így akár attól is tartani lehetett, hogy most is sok lesz az alibiátkötés, a funkciótlan elektro-pittyegős zajongás, de kissé meglepő módon a The Slip sokkal jobban hallgattatja magát, mint elődje.

A Nine Inch Nails persze alapvetően bő 15-20 évvel ezelőtt hajtotta végre a nagy tetteket úttörésileg, nyilván Reznor is tudja, hogy soha az életben nem fog tudni összekalapálni még egy olyan lemezt, mint a Broken EP vagy méginkább a ’90-es évek egyik legfontosabb és legmélyebb anyaga, a The Downward Spiral, de az új dalok alapvetően szinte végig jók, és ez a legfontosabb. A 43 perc persze nem valami maratoni lemezhossz, és nyilván semmibe nem került volna neki akár duplára duzzasztani ezt, ha a kalapáló tempójú rockdalok és jellegzetesen tenyérizzasztó, lefojtott düh-kesergések közé minél több sampleres hangjátékot szúr be, de nem tette, amiért dicséret illeti: a színvonalat, a zenét nem kilóra mérik, és a Nine Inch Nails üzenete nyilván magával az ingyenes letölthetőséggel is pontosan ez.

A The Slipről sok újdonságot nem lehet elmondani annak, aki ismeri Reznor zenei világát: a legkülönfélébb elektromos hangmintákat, zajokat és a hagyományos hangszereket szónikus rétegek százaiban egymásra pakoló zene ez, ami ugyanakkor nagyon is őrzi magában a rock alapvető lényegét. Ösztönös, zsigeri, szenvedéllyel és érzelmekkel teli, lendületes és fogós – az 1,000,000, az Echoplex, a Head Down vagy a Demon Seed különösen jó példái Trent dalszerzői tehetségének – , összhatásában pedig talán leginkább a 2005-ös With Teeth-et juttatja az ember eszébe, de több van benne a legendás Pretty Hate Machine debüt szimplább, nyíltabban támadó megközelítéséből is, mint az az utóbbi években jellemző volt.

Megnyerő, szerethető, élvezetes, és igazán megér annyit, hogy kétszer beírjuk érte az e-mail címünket a csapat honlapján.