A reneszánsz éve van. Ha valaki egy kicsit „újjá akar születni”, még elmehet a Szépművészeti Múzeum Medici kiállítására május 18-ig. Én is felvettem a kiránduló cipőmet, irány Itália itthon! Itt bolyongok a félhomályban, kis szpotlámpák szűrt luxaiban, egy régi világ hívogat, Firenze háromszáz éve invitál.
Nem a műalkotások érdekelnek csak, hanem az ábrázolt emberek, egy feltárulkozó kor hétköznapjai.

Nem csak én követem a folyosókat, a művek is szólni akarnak hozzám, ahogy megpróbálom lebontani róluk az évszázadok titkait. Érzem egy mecéna-TÚRÁN vagyok, idegenvezetőim a Medici család.

Itt vannak a nagy nevek is, de szólnak azok is, akik az árnyékaikban ugyanúgy gondolkodtak, izzadtak és alkottak, ez a „kiállítás-túra” egyik nagy erénye. Átfogó képet fest. Festmények (Fra Angelico, Andrea del Castagno, Fillippo Lippi, Filippino Lippi, Sandro Botticelli, Andrea Mantegna, Agnolo Bronzino, Giorgio Vasari), rajzok (többek között Leonardo da Vinci, Michelangelo), szobrok és domborművek (Ghiberti, Donatello, Luca della Robbia, Benvenuto Cellini). Láthatók még a Medici család tagjait ábrázoló portrék, a korabeli Firenze mindennapjait megjelenítő festmények, miniatúrákkal díszített kódexek, híres firenzei épületek modelljei - valamint sok teremőr is.


Forza Italia! Avanti popolo! Nem volt ez másként 5-600 évvel ezelőtt sem. Reneszánsz. Illetve stílusosan rinascimento. Erről a szóról talán egyöntetűen Itália jut eszünkbe, s nem véletlenül. Ha valakinek az ereiben egy csepp „művészlélek” akad, máris azt fontolgatja, mikor mehet Olaszországba és falhatná fel a szemeivel az összes művészeti alkotást. Szerencsére nem csak a capuccino, pizza, chianti, meg a pasta az, ami vonzó. Magam is többször járhattam az olasz csizma városaiban is, s ha valahová vetett az utam, elővettem a jegyzeteimet, könyveket, mert tudni szerettem volna, milyen emberek vesznek majd körül. Ami azonnal feltűnt az egyes tájak és városok s a benne lakozó emberek másfajta habitust takargatnak az idegenek szemei elől. Őket valóban fel KELL fedezni.

Tény, hogy az olasz reneszánsz története hihetetlenül izgalmas. Ez az, gyerünk, fedezzük fel az embert újra, járjon át bennünket a humanista gondolat, vegyük elő az ókor értékeit, plántáljunk újra és újra! S ezek csak kevesek a sok közül. Itália már a 12-13. században hadi tekintetben városi szövetségbe tömörül, ezzel kialakít egy egyéni sajátosságot, ami hamar kiütközik az egymás elleni kereskedelmi „háborúban”, a nemesség és polgárság küzdelmeiben, az önkényuralmai rendszerek kialakulása alatt felébresztik az olaszokban a szabadság utáni vágyakat. Azon városok közül, melyek megőrzik függetlenségüket, kettő a legnagyobb jelentőséggel bír, s egyedi történelmet írnak: Firenze, az állandó mozgalmak városa, és Velence, a látszólagos veszteglés és a politikai hallgatás városa. Firenze történelme elválaszthatatlan a Mediciektől, a város három évszázados olyan művészeti virágzást él meg, ami egyetlen városhoz sem fogható egész Európában. Hogy miért? Nyugodt szívvel nevezhetem e várost az első modern államnak, ahol az egész nép műveli azt, amely egy fejedelmi államban egyetlen uralkodó család dolga.

A firenzei szellem okos, művészien teremtő, politikai és társadalmi változásokra fogékony s nyíltan bírálja saját magát is, ha kell. Egyedülálló, hogy mindent dokumentáltak. Egyéni a statisztikai adathalmaz is, ami az utókorra maradt. Az uralkodó osztály élénk érdeklődéssel fordul a művészet minden ága felé, s ezért volt bennük az, hogy csináljunk olyat, amit más nem, legyen nálunk valami más, ami csak nekünk van. Csak egy érdekesség a sok közül: bővíteni akarták a Opera di Santa Maria del Fiore székesegyházat, tudták, kell egy híresség - mert az volt, - Giotto, a dóm harangtornyának tervezésére, s „ha lúd, legyen kövér” alapon kellett egy új bronzkapu is a Szent János Keresztelőkápolna bejáratára. Ki más lett volna alkalmas ennek elkészítésére, mint Andrea Pisano. Jókor, volt rá pénz, vagy közkeletű szóval támogatás, hiszen 1330-ban Firenze gazdasági hatalma zenitjén állt, s egy ilyen méretű, és nagyobbrészt aranyozott bronzkapu elkészítése a sikert az elsőség egyik bizonyítékává tette.

Bölcsek voltak, mert meglátták a művészeti befektetés lehetőségeit. A művészet volt az e-s-z-k-ö-z, amikor a presztízsbe, az imázsba, tehát a politikai és üzleti sikerbe fektettek be! Egy apró, de nagyságában meghökkentő adat: a fent említett bronzkapu három szárnya közül csak az egyik 22.000 aranyforintba került. Gondoljunk csak bele: Ghiberti első kapuja a városnak (1424-ben adtak át) huszonkétezer aranyforintjába került. Ez az összeg a Firenzei Köztársaság éves védelmi költségvetésének felelt meg (!) akkor, amikor egy igásló nyolc aranyforintba került, egy szakmunkás bére pedig tizenötbe. De ennyi pénzt egy kapura? Igen, mert ez a város az, aki az összes többinél jobban tudta ötvözni a kultúrát és a pénzügyeket, s ekkor, jó időben, jókor jöttek a Mediciek. Ők kereskedők és bankárok voltak. Kiválóan érezték a lehetőségét annak, hogy a művészeti és kulturális befektetés olyan hatalmas erő, amely sokszorosára növelheti a társadalmi egyetértést. Mivel mással formálhatták és nyerték volna meg a hazai nemességet, mint a művészettel?

A távlattanok és aránytanok új ismereteinek (például a perspektíva felfedezése) gyakorlati alkalmazása egy emberléptékű harmónia formájában jelenik meg Brunelleschi építészetében is (firenzei dóm kupolája). A versengés szelleme áthatotta a művészetet, sokféle művészegyéniség nemkülönben a festők egymás közötti és a szobrászokkal való jóindulatú „tusakodásában”. Ebbe a városba jön a teremtés titkait fürkésző, a művészetet a tudományos megismerés szolgálatába állító Leonardo és a Szépet Jóvá és Igazzá magasztosító ifjú Michelangelo, az urbinói Raffaello, Fra Bartolomeo, Andrea del Sarto, Filippino Lippi, Domenico Ghirlandaio.

A művészeti befektetés gondolata már Cosimo, majd a „Köszvényes” Piero de'Medici, az il Magnificónak nevezett Lorenzo de'Medici, ennek fia, I. Francesco vezetése alatt a csúcspontra ér. 1555-ben Toszkána politikai egyesítésével a képzőművészeteket egy nagyszabású kulturális projekt szolgálatába állították, melyet Cosimo herceg indított el, megvalósítója pedig Giorgio Vasari volt. Az ő kezdeményezésére, 1563-ban a Nagyherceg egyetértésével, az ekkor már élemedett korú Michelangelo védnökségével megszületett a Képzőművészeti Akadémia. Firenzében - amely a képzőművészeti kultúra történetében az újkor hajnalán a legfontosabb szerepet játszotta - létrejöttek azok az alapvető intézmények, amelyek ettől kezdve Európában és a világban a művészetpártolást, a műpiacot, és velük együtt a festők, szobrászok és építészek tevékenységét, valamint kritikusaik és történészeik munkáját meghatározták. Megszületett a múzeum (bizonyosan nem véletlen, hogy a világ nagy nemzeti gyűjteményeit ugyanúgy „galériának” nevezik, mint a Galleria degli Uffizit), az akadémia és a művészetkritika.

Ami rögtön Medici-szöget ütött a fejembe - a művészet mecenatúra nélkül nem létezhet. Ezt ők kiválóan felismerték. S ez így van ma is. Igen, ebbe is bele kell fektetni, és sokszor rezeg a léc, vagy sikerül, vagy nem. Bár az is elképesztő, hogy e családból pápák (X. Leó, VII. Kelemen), uralkodók is kikerülnek (Medici Katalin, Medici Mária), s a családi génekbe ivódott „befektetéses” gondolkodásmódot viszik tovább Európa országaiba.

Azon morfondíroztam, miközben próbálom magamba szívni ezt a fajta habitust - nagyokat sóhajtva - , vannak-e ilyen kaliberű nevek itthon, akikbe érdemes befektetni, akikben meglátják a társadalom-formáló erőt? S egyáltalán lenne erre még szükség? Azt hiszem, ez sokkal komplexebb probléma, hatalmas górcső kellene, hogy a mélyére lássunk. Kultúra és üzlet, mecenatúra és pénz? Mai adat: egy neves itthoni napilap hasábjai szerint a jó hír az, hogy a Nemzeti Kulturális Alap megrendelésére készült kutatás eredményei azt mutatják, hogy Magyarország 4824 legnagyobb (legalább 50 főt foglalkoztató) vállalatának mintegy 40 százaléka vállal aktív szerepet a kultúra támogatásában. 2007-ben meghaladta a 4,3 milliárd forintot. További három százalékuk tervezi, hogy a jövőben bekapcsolódik a mecénási tevékenységbe. Nyilván a legjobb üzlet a kulturális rendezvények, a fesztiválok, könnyűzenei, dzsessz- és világzenei koncertek, táncház-találkozók, kiállítások, képző-, ipar- és népművészeti bemutatók támogatása. A Szonda Ipsos felmérése szerint, a művészek közvetlen, személyre szóló pénzbeli támogatása, a művészeti, alkotói díjak, ösztöndíjak finanszírozása és a műtárgyvásárlás ritkán fordult elő. De miért nem „jó üzlet” emberekbe, művészekre építeni? Más a kor, a közízlés, a kultúrára fordított támogatás, a művészeti érdekek?

Egyébként a kiállításnak magyar vonatkozása van több szinten is. Először is, Mátyás trónra lépésének 550. évfordulóján nyílt. Másrészt, a reneszánsz újító szelére viszonylag igen „korán” 1460-70-es években reagál az akkori Magyarország, Mátyás király és néhány humanista műveltségű, művészetpártoló püspök jóvoltából. Úgy tűnik, az új művészet befogadására itt ekkorra megértek a feltételek. Magyarországot Itáliához ugyanis a 14. századtól erősödő, főleg dinasztikus és kulturális kapcsolatok fűzték. A 1500-as évek elejétől több itáliai művészetpártoló egyéniség került nálunk magas egyházi és világi állásba, s az ő közvetítésükkel a firenzei újításokat jól ismerő művészek telepedtek le hazánkban. Erre a kulturális kapcsolatra, maga a király teszi rá a pecsétjét: eljegyezte, majd 1476-ban feleségül vette a nápolyi király lányát, Aragóniai Beatrixot.

Siessenek, érdemes kirándulni egy cseppnyi múltba csomagolt jövőbe, talán kicsit megváltozik a gondolkodásmódunk, talán többet gondolhatunk a művészetre, a művészekre is gondokkal terhelt hétköznapjainkon.