Nekem, nekem, nekem. Persze, hogy önző alak vagyok. Azt akarom, hogy szeretni tudjam magam, és azt akarom, hogy szeretni tudjak, és azt akarom, hogy szeressenek. Én, én, én. Én? Nem is tudom. Azt mondták a régiek, hogy aki szeretni tud, az nem lehet önző. Meg azt, hogy aki önmagát szereti, az is lehet az első lépés a szeretet felé. Úgyhogy ezen kellene most kiigazodni.
Hiszen azért akadnak pillanatok. Kinek-kinek. Elmondok egy párat.
Egy kis görög szigeten, nyaranta, napközben a tenger partján üldögélve és elveszve a végtelenben, aztán este, még mindig ugyanott, de már a csillagokat bámulva és hallgatva a partravetődő és lassan visszakúszó hullámokat.
Vagy Prágában, a Petøin-liget egyik fája alatt üldögélve lehúnyt szemmel, sörözés után és a következő korsók előtt, csak úgy, gondolattalanul és mégis mindent átélve.
Vagy a szerelem ölelésében, amikor minden mindegy, csak az tartson örökké, ami éppen van, nekünk.
Vagy megint magányosan: kisházam teraszán az alattam elterülő várost nézve, amikor egy-egy pillanatra elhiszem, hogy képes vagyok arra, amire álmomban, egyszerűen felemelkedni és a középkori házak felett lebegni és felhőtlen-önzetlen boldogságban integetni mindennek és mindenkinek, ami és aki odalenn van.
Netán egy téli estén lemenni kedvenc kiskocsmámba pipámmal, könyvemmel, olvasgatni, pöfékelni, sörözgetni, és néha felállni az asztal mellől, hogy újabb fahasábot tegyek a kandalló tüzére.
És persze tavasszal, amikor odakinn még hűvös van, átsétálni a nappaliba, feltenni Vivaldi Négy Évszakát az Il Giardino Armonico fékevesztetten lendületes, különös előadásában, és hallgatni, ahogyan véget ér a tél és eljön a tavasz, és egy kicsit még belehallgatózni a következő nyárba. Aztán kikapcsolni a zenét és kitárni az ablakot és hallgatni ugyanezt, a madarak lelkes előadásában.
Avagy hasonló variációk a távoli szomszédoktól, haikukban elbeszélve, annak bizonyítékaként, hogy az ilyen pillanatok mindenütt egyformán fontosak:
Ez itt a fenyves
kék eget nem ismerő
szívemnek kedves
Az út megmarad.
Csak lépéseink fogynak.
Szalad az idő.
Ablakom tárva.
Mindegy, légy vagy napsugár
Röppen szobámba.
Most boldog vagyok.
Mindegy, élek vagy halok
Homokszem vagyok.
Hullámok hátán
oly apró lesz az ember,
tenyerében elfér a
végtelen tenger.
Fénylik a város
templom ragyog a térben
kőbe zárt idő.
Szóval a lényeg az, hogy ilyenkor nemhogy önzőek nem vagyunk, de még az sem jut eszünkbe, hogy a világ és mi két külön dolog vagyunk, és mit sem sejtünk ezekben a pillanatokban az egység mögött leselkedő kétségekből. Sőt. Alapjában véve mi végtelenül önzetlen, angyali teremtények vagyunk. Csak hát az események, az élet, meg az a fránya biológia. Pontosabban a hormonok. Ők tehetnek róla elsősorban. Azt már tudjuk, amióta a tudomány segít nekünk megfejteni látszólag lelki természetű nyavalyáinkat, hogy pl. a szerelem valójában nem más, mint a feromonok cselvetése, a feromonoké, amelyek az agyban termelődnek, és amelyek kémiailag a feniletilaminokhoz tartoznak, amelyek köztudottan az amfetaminok csoportjába tartoznak, és mint ilyenek, eufóriát okoznak. Hát ezért a szerelem! Örvendetes dolog, nemde? Semmi hókuszpókusz, semmi lelki csoda, egyszerű fizika.
Na és az önzés? Vegyünk egy példát. Elhagy a kedvesem, és én, mint önzetlen, megértő társ, mi mást mondhatnék: ha így jobb neki, akkor nekem is jó, hiszen nekem az a jó, ami neki jó. Ha velem van, és jó neki, akkor az a jó, ha nincs velem, és jó neki, akkor meg az a jó. Csakhogy most jön a buktató. Természetesen a gondolkodás okozta hormonképződés miatt. Ugyanis elkezdek azon töprengeni, hogy azért mégiscsak jobb volt, amikor neki úgy volt jó, ahogy nekem is, tehát velem, szóval amikor nekünk volt jó, és nem neki vagy nekem, külön. És ebben a pillanatban kezdi szervezetünk előállítani a Megolas Lenyomitycus hormonjait, amelyek, ha tovább gondolkozunk a fenti tételen, szép lassan eluralkodnak az agyban, és megkezdik romboló hatásukat.
Első lépésben csak odáig jutunk, hogy minden jobb, ha nekem is jó. Azután – a folyamat ilyenkor már nehezen megállítható – ott tartunk, hogy ha már egyszer jó volt nekünk, együtt, akkor az, hogy neki most jó, az nekünk egyáltalán nem is jó. Sőt rossz. Leginkább nekem. Nekem, nekem, nekem. Na, itt kellene megállni, zsebre vágni a pénztárcát és lemenni a legközelebbi sörözőbe, merthogy a komló elnyomja a Lenyomitycus-termelődést, és az agy lassan visszaáll beletörődő tompaságába, némi levertséggel, szélsőséges esetekben könnyezéssel, de ez már egy másik hormon története. Ha viszont nem így teszünk, ha még jobban hergeljük magunkat, előhívván egyre több M. Lenyomitycus-hormont az agyban, nos, olyankor beláthatatlan következményekkel járhat egy-egy hosszabb gondolatmenet. Inkább nem is részletezem, nehogy ötletet adjak éppen csalódott embertársaimnak. A lényeg az, hogy az önzés rossz tanácsadó.
A hormonok felfedezője, Dr. Sobec persze nem volt önző ember, és gondoskodott a megoldásról is, hatékony tabletta vagy csepp segítségével. Amikor a beteg (így tehát az önzés is egyfajta betegség, mondhatni népbetegség) érzi, hogy állapota rosszabbodik, azonnal vegyen be egy pohár vízzel a már előkészített Sobec-féle Anticentrum-tablettából, vagy csepegtessen nyelve alá a hasonló nevű üvegcséből, és lassacskán érezni fogja, hogy mégsem ő a világ közepe.
Az egyelőre tesztelési stádiumban lévő gyógyszert szedők között állítólag olyanok is akadtak, akik hirtelen felindulásból azonnal segíteni akartak mindenkinek, aki környezetükben volt, bármi áron, akár életük kockáztatásával is, mondván: a lényeg, hogy a másiknak jó legyen, az önző ego most nem számít. Ez azonban orvosilag egyelőre a károsnak is mondható mellékhatások közé tartozik, és Sobecék Terézanya-komplexusként jegyzik. Másik mellékhatásként egyeseknél teljes letargia következik be, amolyan mindenmindegy-állapot, amelyben a beteg úgy érzi, nincs én és te, sem mi, csak a semmi, de még az sem jó. Ennek kiküszöbölésén még dolgoznak a tudósok, bár hozzáteszik, hogy ilyesféle érzések az Anticentrum szedése nélkül is gyakoriak az emberek körében. A gyógyszer egyébként alkohol mellett is szedhető, sőt, egy-két feles vagy néhány krigli sör csak segít felgyorsítani a folyamatot!
Nos, amíg e csodaszer nem lesz kapható, nincs más hátra, mint magunkon javítgatni: minél többször élvezni önzetlen pillanatainkat, és amikor mégis azon kapjuk magunkat, hogy szerelmünk, fohászaink, vagy egyszerű hétköznapjaink középpontjában túlsúlyra jut önző egónk, amikor már nem látunk ki saját világunkból, nos, olyankor sokat segít egy kis alázat. Egyelőre tabletta nélkül, önmagunk mélyéről kell elővarázsolni, cseppenként, de hátha sikerül.
És azért ne feledjük: mindezt azért tesszük, hogy jobb legyen nekünk. Neki, neked, nekem, nekem, nekem...
