Az innovatív és érdekes R.E.M.-et úgy 1996 után búcsúztattuk el. Az akkor megjelent New Adventures on Hi-Fi-t hallgatva annak idején megállapíthattuk, hogy igen-igen remek anyag, csak egy bibije van, amit nem is magunk miatt bántunk: a gigastátuszú R.E.M. első olyan albuma volt, ami nem tüntetett legalább egy világslágerrel a rádiókban.

A New Adventures tehát szépen elsikkadt, az együttes pedig egyszerűen válságba került. És még egyszer: nem, nem egy rossz lemez miatt. Hanem mert ez a szinte-remekmű megspórolta azt a mézesmadzagot, amivel tízmilliókat szólíthatna meg. Kár.

E-Bow The Letter


Az utána következő Up előtt Stipe-ék megváltak Bill Berry dobostól. Egy rockzenekar, el lehet képzelni. A lemeznyitó Lotus a régi nagy slágerek igényével készült, és mégis valami nevetséges erőlködés lett belőle. A R.E.M. pedig átült a fogatlan rockerek panteonjába: a lemez többi része halvérű, unalmas, borongós izé lett, ennyi jelző nem is elég rá. Borzalom.

Lotus


A 2001-es Reveal lényegében a Lotus nélküli Up... ugye nem kell leírni? A Revealhez képest a négy évvel ezelőtti Around The Sun viszont egész egészséges lelkületű munka volt: nem vadult, de legalább kerek, életszagú, az előbbieknél életvidámabb dalgyűjtemény volt, olykor emlékezetes pillanatokkal (High Speed Train) - sokan azt mondták, hogy legalább az látszik, hogy jönnek kifelé a gödörből.

Electron Blue


Csak hát, és ehhez éppen az R.E.M. volt kiváló szemléltető alany, egy együttesnek is van hitelesítési tartománya. Egy időbeli vagy lemezekkel mérhető minőségét megőrzi-időintervallum, és Around The Sun ide vagy oda: pár évvel a lemez megjelenése után már kezdtük elfogadni, hogy elvesztettük őket, ez a frissebb-ropogósabb album pedig csak arra volt jó, hogy ne teljes gyalázatban búcsúzzanak. Innen nagyon nehéz kivakarni magukat.

Supernatural Superserious


A most megjelent Acceletare egy erre tett dühös és kétségbeesett kísérlet. Az R.E.M. az elmúlt tíz évben annyiszor megvezette külön a rajongóit és külön a szimpatizánsait, hogy ösztönös reflexemként éltem meg azt, hogy nem vagyok kíváncsi rájuk, dögöljenek meg. A híradásokban már fél éve másról sincs szó, mint hogy ilyen pörgős, olyan rockos anyag lesz, meg hát a címe is... nekem eleve büdös volt ez a kapaszkodás az életbe. Ugyanaz a gesztus, mint a U2 legutóbbi Vertigója: az se szól másról, mint hogy öregek vagyunk, gazdagok vagyunk, hiteltelenek vagyunk, és kicsit erősebben ütjük a dobot, ti meg képzeljétek azt, hogy ez nem a haláltáncunk. (Érdekes, hogy annak a lemeznek ugyanúgy Jacknife Lee volt a producere, mint ennek. Gyakorló hullakozmetikus.)

Hollow Man


Rövidre zárom, mert nem akarok magyarázkodni. Tehát: meghallgattam. Olyan jó, mint a New Adventures. És van rajta sláger, nesztek, rohadtak, örüljetek. És kijöttek a gödörből: ésszel, hűvös fejjel és hiteltelenül. És ha a haláltáncuk, akkor a haláltáncuk. Múltidézés, és ha tetszik: a legimpulzívabb életszakaszom haláltánca. És ez végtelenül jó így. Itt egy egész generáció akart kicsit hinni ezekben a méltatlan gazemberekben. Az eszemmel még haragszom, egy másik szférámnak úgy van szüksége egy praktizáló és legalább jónak hihető R.E.M.-re, mint egy szappanoperára a szappanopera-rajongóknak. Nem hiszem, hogy műélvezetnek nevezik az ilyet, de senkinek semmi köze hozzá: a városligeti Vajdahunyadot is minden gond nélkül hihetem az igazinak. Mert az van a közelben, és nem kell utazni-gyötrődni, csak ki kell metrózni elé, és hagyom, hogy elbűvöljön a hazugság.