Színház, színház, színház. Gyerekkorunkban mindannyian kipróbáltuk, hogyan veszítik el jelentésüket, hogyan esnek szét értelmetlen darabokra a szavak, ha vég nélkül ismételgetjük őket. Az elmúlt lassan húsz évben a színházzal járt így kis híján Szombathely. Most végre itt a lehetőség.

Szombathelynek még soha nem volt állandó társulattal rendelkező kőszínháza. Most van. Vagyis lesz. A Weöres Sándor Színházat 2007. szeptember 27-én szinte közfelkiáltással - ellenszavazat és tartózkodás nélkül - alapította meg a város közgyűlése.

A politikai életben ritkán tapasztalható (és persze röpke) kegyelmi pillanat Jordán Tamásnak, a színház kinevezett igazgatójának köszönhető: egyszerűen nem akadt olyan képviselő, aki fogást talált volna rajta. A közönség az elmúlt években a Kőszegi Várszínházban és a Savaria Karnevál szabadtéri színházában rendezőként és színészként találkozhatott vele; innen az egyre szorosabbá váló szombathelyi kapcsolat.

A Karneválszínházban elsőként a püspökség elől a ludak közé bújó, aztán a megtisztelő feladatot mégis elvállaló (szombathelyi születésű) Mártont játszotta, aztán ő volt a városalapító és kockajátékos római császár Hamvai Kornél Claudius-játékában. Amikor meg tavaly augusztusban A hetvenkedő katonában, a szomszéd szerepében elmondta az öregember nem vénember-monológot, az fölért egy önironikus kortesbeszéddel. Akkoriban már szájról szájra járt errefelé az a mondás, amely máig tartja magát: hogy „Jordán Tamás személye garancia arra, hogy Szombathelyen végre létrejön és működőképes lesz a színház”.

Színház, színház, színház. Gyerekkorunkban mindannyian kipróbáltuk, hogyan veszítik el jelentésüket, hogyan esnek szét értelmetlen darabokra a szavak, ha vég nélkül ismételgetjük őket. Az elmúlt lassan húsz évben a színházzal járt így kis híján Szombathely. Bár az 1980-as évek elején - az akkoriban működő döntési mechanizmusoknak megfelelően - egyszer már majdnem „kapott” színházat a város; aztán helyette fölépült a képtár. (Vagy-vagy. A képtár és színház-változat szóba sem jöhetett.) Szombathely pedig viselte tovább a kőszínház nélküli megyeszékhely bélyegét. (A történetnek azt a szálát gyorsan vágjuk el, hogy éppen mostanában egyre több szó esik arról: jó-e, tartható-e a „magyar színházi struktúra”. Szóval ezzel most ne foglalkozzunk, örüljünk inkább. Hogy alakulóban van egy színház.)

A rendszerváltást követő szabadságmámoros hónapokban egyre hangosabban nyilvánultak meg a szombathelyi színházalapító törekvések. Muszáj ilyen körmönfontan fogalmazni, hiszen akkoriban mindenki mondta a magáért (jól tette), létrejött például a szombathelyi színházalapítók társasága, született tucatnyi közgyűlési határozat meg szándéknyilatkozat és kis túlzással szinte naponta álltak föl a dobogóra a színház lánglelkű prófétái. Ma már valószínűleg teljes egészében kibogozhatatlan, hogy ki mivel mozdította előre - mivel hátráltatta - a színház megalapítását, mindenesetre komolyan vehető elképzelésekkel hosszú ideig senki nem állt elő, a nyilvános színházi fórumok pedig többnyire megrekedtek a „de jó lesz naponta látni a primadonna kivillanó bokáját” problémakörénél. (Persze nem kellene ironikusnak lenni, hiszen egy állandó társulat, az állandó színészi jelenlét igenis jótékonyan befolyásolhatja - reméljük, befolyásolja is - egy közösség önképét és mindennapjait.)

Közben évekig a sportházba jártak a szórakozni vágyó, az operettet, az egyszerhasználatos vígjátékot és a musicalt előnyben részesítő bérletesek; és a megyei művelődési központba a színházban valami mást is, talán pont önmagukat keresők. (A sportház 1200, a megyei művelődési központ 450 néző befogadására képes. Oda tíz, ide kb. húsz vendégjáték érkezett egy szezonban; az idén ebben a formában utoljára.)

Az ezredfordulón aztán tényleg történt valami, ami egészen biztosan és kitapinthatóan hozzásegítette a várost a nagybetűs Színházalapításhoz: szigorúan civil alapon létrejött a Szombathelyi Színházbarátok Egyesülete. Néhány kreatív, kísérletező és tehetséges fiatalnak - hogy, hogy nem - sikerült meggyőznie a színház jelentőségéről egy szintén fiatal és érdeklődő szombathelyi vállalkozót, nem mellesleg akkor még önkormányzati képviselőt. A színházbarát egyesület az első körben arra vállalkozott, hogy újabb, mondjuk úgy, alternatív bérletsorozattal frissíti föl a szombathelyi színházi kínálatot. És hamarosan megkezdődött az elszánt és gyönyörű egyesületi bozótharc is: 2001-ben a „napfénygyáros” Egressy Zoltán Sóska, sültkrumplijából Széles László rendezett máig működő, szeretnivaló előadást, a bemutatót egy kortárs képzőművészeti galéria izgalmas padlásterében tartották. Egymásra utaltság, árulás, esendőség, kudarcok, sikerek, nagy akarások; meccs a focipályán, még nagyobb meccsek az öltözőben. Az Egressy-tragikomédia jó választás volt. Néhány napja például azért jött el Szombathelyre maga a szerző is, hogy érettségire készülő diákokkal találkozzon. A szabadon választható kortárs irodalom témában több szombathelyi középiskolában Egressy Zoltán lesz a szóbeli tétel.


És most muszáj egészen személyesre váltani: számomra máig Bajomi Nagy György testesíti meg a Sóska, sültkrumpli ős-Szappan-figuráját (I. partjelző), Endrődy Krisztián a Művészt (II. partjelző) és Dömötör Tamás a Szomorúszájú Lacikát (bíró). Akkor meg főleg különös melegség jár át, amikor a Portugál című Egressy-kötetben a színházi bemutatók között rákeresek a premierre: 2001. szeptember 6. Sóska, sültkrumpli, Szombathely, Sz.Sz. E. Néha csak azért lapozok oda, hogy a bizonyosság megint meglegyen. (A Szomorúszájú szerepét időközben Hubjer Ferenc vette át. A Sóská...-ból játékfilm is készült, Dömötör Tamás rendezésében. Egressy Zoltán azt mondja, jól sikerült - kár, hogy egyelőre sehol sem látni. Talán egyszer a Duna Televízióban, mégis.)

A színházbarát egyesület a Sóska-bemutató után évről évre színre vitt egy-egy saját előadást, sokszor elképesztő körülmények között. De nem adták föl. A fölhalmozódott energiák 2006-ban újabb csatornához jutottak: az önkormányzat szerződésben vállalta, hogy évente 15 millióval támogatja az egyesületet, amely viszont fönntartja-működteti a Kamara Savariát. A kamaraszínház arra szerződött, hogy minden szezonban bemutat 4-5 saját produkciót, megszervez összesen 40-50 színházi estét. Teszi mindezt a Szombathelyen csak HEMO-ként ismert helyőrségi művelődési ház épületében, az ötletesen felújított földszinti kamarateremben. A Kamara Savaria már majdnem úgy viselkedett-viselkedik, mint egy repertoárszínház; van bérlete és van törzsközönsége is.

A múlt és a jelen idő helyes használata azért bizonytalan, mert a kamaraszínház szeptembertől gyakorlatilag összeolvad a Weöres Sándor Színházzal. Azt is mondhatjuk, hogy a színigazgató Jordán Tamás - miután megnézett néhány előadást - a Kamara Savaria bázisán építkezik tovább. A színházbarát egyesület egyik kulcsfiguráját, Dömötör Tamást azonnal rendezőként szerződtette; a másik kulcsfigurának, Endrődy Krisztiánnak társulati tagságot ajánlott. Ráadásul több olyan fiatal színész is elszerződött a Weöres Sándor Színházhoz, akik az utóbbi időben a Kamara Savaria vonzásában tűntek föl Szombathelyen. Nem tudom, ki hogy van vele - számomra a Kamara Savaria története azt bizonyítja, hogy a kitartó, szenvedélyes bozótharcnak mégis csak lehet értelme, és a jó (a tehetség) valahogy mégis elnyerheti jutalmát. Majdnem úgy, mint a mesében. Persze Szombathelyen csak ezután kezdődnek a színház hétköznapi ünnepei. Erről a fáradságos időszakról a mesék szokás szerint (eufémisztikusan) csak annyit mondanak, hogy „boldogan éltek, míg nem haltak”.

Ha ilyen egyszerű volna. Mert persze a színházalapítás gesztusa után Szombathelyen is került néhány porszem a gépezetbe. Elakadt, csúszik például a színháznak kiszemelt épület, a HEMO átépítése. A dolgok mai állása szerint jó, ha decemberben-januárban beköltözhet a társulat, amely szeptemberben átmeneti próbahelyen kezdi meg a munkát: a bemutatkozó előadás Tasnádi István közreműködésével a Weöres Sándor Színház létrejöttének történetét dolgozza föl. Szombathelyi színész (lesz) Czapkó Antal, Czukor Balázs, Csonka Szilvia, Endrődy Krisztián, Horváth Ákos, Kálmánczhelyi Zoltán, Kelemen Zoltán, Kiss Mari, Németh Judit, Orosz Róbert, Péter Kata, Szabados Mihály, Szabó Tibor (Sepsiszentgyörgyről), Szerémi Zoltán, Trokán Péter, Vass Szilárd, Vlahovics Edit. A szombathelyi társulat tagja - a „nagy zsákmány”, Jordán Tamás nyomán - Tóth Ildikó is.

És bár a HEMO átépítése még el sem kezdődött, időközben a kormány átutalt egymilliárd forintot a szombathelyi színházépítés előkészítésére. Ha lúd, legyen kövér: a színházalapítás pillanatától tartja magát az az önkormányzati elképzelés, hogy a HEMO csak átmeneti otthona lesz a Weöres Sándor Színháznak. A közgyűlés – megrendelt építészeti tanulmányok, szakmai és lakossági fórumok tapasztalatai nyomán - már el is döntötte, hogy a vadonatúj színház a város szívében, a Március 15-e téren épül majd föl. Hamarosan kiírják a tervpályázatot, amely szabad kezet ad az építészeknek abban a tekintetben, hogy az új színház kedvéért teljes egészében eltüntetik a szocreál sportházat - vagy mégis számolnak vele. (Az új színház az előzetes tervek szerint 300-350 néző befogadására lesz képes; nagyjából ekkora az átmeneti helyszínnek szánt HEMO színházterme is. És kell 6000 bérletes.)

Legutóbb a budapesti Nemzeti Színház fölépítésének-megnyitásának története mutatta meg feketén-fehéren, mi történik, ha mindent (színházat, művészetet, ízlést, építészetet) fölülír a politika. Úgyhogy ezen a ponton csöndben csak annyit mondhatunk, jó lenne, ha Szombathely ez ügyben higgadtan, körültekintően és nagyvonalúan viselkedne.

Jordán Tamás öt évig volt a Nemzeti Színház főigazgatója - csodát ő se művelhetett. A második öt évet viszont már nem pályázta meg. Úgy döntött, hogy inkább Szombathelyre jön színházat csinálni. Az ember csodálkozva, hitetlenkedve, sőt, szinte gyanakodva kérdezi - tőle is, és önmagától is: De hát miért? Miért jó ez neki? Ő pedig századszor is, ezredszer is ugyanolyan szenvedéllyel és meggyőződéssel magyarázza, hogy mekkora kihívás jelent számára színházat létrehozni olyan városban, ahol erre korábban még nem volt példa. A másik alapmondata úgy szól, hogy szeretné újraértelmezni a város (mint olyan) és a színház (mint olyan) kapcsolatát. Jordán Tamás szerint - ahogy azt már a Nemzeti Színház főigazgatói pályázatában is leírta – „mindennek az Egyetemi Színpad az oka”. Az ott megtapasztalt közösségi létezés varázsa azóta sem ereszti: ebből táplálkozott a kaposvári években, ebből született meg 1991-ben a Merlin, ezt próbálta megidézni - bár kicsi sikerekkel - a Nemzetiben; és ez az előképe a szombathelyi színháznak is.

Mindenesetre jelzésértékű, hogy az ókori múltjára olyan sokat adó Szombathelyen Jordán Tamás vezette be a mindennapi közbeszédbe azt a bátran és értelmesen újratölthető (igaz, nem római, hanem görög) metaforát, hogy agora. Szerinte a jó színház több mint előadások összessége: a színház alkotóműhely, találkahely, a gondolatok szabad áramlásának terepe. Tanulságos figyelemmel kísérni, hogy milyen körültekintően és türelmesen érvel: szólaljon meg a közgyűlésben, nyilvános fórumon vagy éppen egy kétkedő újságolvasónak címzett válaszlevélben. Tulajdonképpen már most az agorát működteti.

Közben két kézzel szórja az ötleteket. Egy szombathelyi Pilinszky-konferencia nyomán szervezte meg a Weöres Sándor Színház első nagy akcióját: ezerháromszáz középiskolás diák -nyilván ezerháromszáz reménybeli leendő színházlátogató - mondta együtt a sportházban az Apokrif első részét, Jordán Tamás vezényletével, a szombathelyi színinövendékek (vannak ilyenek is) közreműködésével, Melis László zenéjére. A magyartanárok előbb aggódtak - mert ugye a tizenöt évesek nehezen fegyelmezhetők -, aztán nagyon örültek. Tényleg borzongató volt az élmény: a didergő magány és a hazatérés verse - egyszerre csak összehangolódó közösségben.

„Ti jók vagytok mindannyian, miért csinálnátok hát rosszat?”, fordul a közönséghez újra meg újra csöndesen és szelíden, a színész Jordán Tamás hangján József Attila. (Vagy fordítva.) Tényleg, miért csinálnánk. Különben is: olyan iszonyúan nagy a kísértés a jóra. Úgyhogy drukkoljunk inkább a szombathelyi színháznak. Hátha valami jó sül ki belőle.